Rendszerváltás kérdőjelekkel - párttársadalmak hanyatlása

Mielőtt azonban rátérnénk a 80-as évek végjátékának részletes elemzésére, érdemes még újra szemügyre venni ennek az 1972-79-es ciklusnak néhány olyan jellegzetességét, amelyek összekötik ezt az időszakot, a periódus hazai történéseit a globális hatalmi térrel.

Ez azért látszik fontosnak, mert – szemben a közkeletű vélekedéssel – mi úgy látjuk, hogy a „rendszerváltás” – ha egyáltalán beszélhetünk erről – 1990-ben nem elkezdődött, hanem lezárult. A 90-es évek történései, sőt valójában már 1989 is csupán „lejátszás-technika”, egyszerűen csak a technikai beüzemelése zajlik le annak a sajátos hatalmi térnek és intézményrendszernek, ami döntően a 80-as évek során jött létre máig is feltáratlan rejtett külső és belső alkuk során. A 80-as évek „titkos” rendszerváltásának közvetlen előzménye azonban éppen az a komplex reprodukciós válság, ami végleg ellehetetleníti az eastern modernizáció társadalom-újratermelési bázisát.

A szovjet birodalom agresszív haditársadalmának uralmi gerontokráciája képtelen volt a 70-es évek rejtett hatalmi mélyszerkezetének a megértésére.

A két olajárrobbanást a Nyugat súlyos – reményei szerint végzetes – megrendülése elindítójának vélte, míg ő maga – hatalmas kőolajtartalékaira építve – a folyamat abszolút nyertesének gondolta magát. Erre a hamis feltételezésre építette fel globális világbirodalma megteremtésének stratégiáját. E stratégia lényege egyfelől a trikontinentális zóna különböző régióiban elindítandó offenzíva volt, az „elnyomott népek felszabadítására”. Az önmagát katonailag felépítő szovjet globális világállam országról országra haladva kívánta az amerikai globális birodalom trikontinentális alávetettjeit a maga birodalmába áterőszakolni. Kubát bázisként használva, először Chilében, majd Bolíviában, Nicaraguában és Grenadában tett kísérletet vazallus államok létrehozására. Afrikában – közvetlenül kubai „önkéntesek” élőerejére építve – a volt portugál gyarmatokat, Angolát és Mozambikot, majd Etiópiát próbálta – kezdetben nem is sikertelenül – a birodalma részévé tenni. Ázsiában – miután Vietnamban katonailag megalázta és meghátrálásra kényszerítette western riválisát, az USA-t – egyenesen a világ hatalomgazdaságilag legérzékenyebb régiója, a Közel-Kelet felé kezdett expanziós stratégiába. Miután az arab világban a 70-es évek során inkább veszített befolyásából, így katonailag Afganisztán, Irak és Irán megszerzésével, a „hátsó ajtó” felől kísérelte meg a térség ellenőrzésének megszerzését.

Csakhamar kiderült azonban, hogy e világhatalmi ambíciók költségigénye sokkalta nagyobb, mint amilyennek a birodalmi elit elképzelte, anyagi hozadéka pedig egyáltalán nincs, lévén az új gyarmatok koldusszegények. Ráadásul az is kiderült, hogy az olajárrobbanás haszna koránt sincs akkora, mint ahogyan feltételezték. A 70-es évek közepétől tehát a szovjet globalizációs birodalom egyre fenyegetőbb deficitekkel kellett, hogy szembenézzen. Az olajárak emelkedése kétszeresen is veszélyes következményekkel járt. Egyfelől a birodalom külső peremvidéke egyáltalán nem rendelkezett olajtartalékokkal, tehát birodalmi segítség nélkül rövid időn belül összeomlott volna. Másfelől az egész birodalom, főként annak belső vidékei, technológiai szempontból alig haladták meg az első ipari forradalom szintjét, s így fajlagos olajfogyasztásuk rendkívül magas volt, a technológiai korszerűsítés pedig gigantikus összegeket igényelt (volna).

Az egymásra torlódó deficitek azonban nemcsak az ambiciózus világhatalmi tervek valóra váltását veszélyeztették, hanem azt a szerényebb léptékű kiegészítő elképzelést is, hogy a birodalom belső gyarmatain élőknek – a „szovjet” embereknek – némileg tűrhetőbb életviszonyokat teremtsenek. Ez pedig azért volt egyre sürgetőbb igény, mert a 70-es évek során, az óvatlanul most már a birodalom belsejében is elterjedni hagyott western globalizációs tömegpusztító fegyver, a televízió a rejtett szükséglettermelő mechanizmusokon keresztül elkezdte legyártani a „homo szovjeticus” mentális struktúráiban is a „nyálafolyós konzumidióta” szociális karakterét. Ennek elburjánzása ugyan inkább csak a birodalom nyugati peremvidékein jelentett igazi veszélyt, sőt, mint a lengyel események az évtized végén igazolták, végzetes csapást, de a belső impérium alávetett népe is egyre szokatlanabb jeleit mutatta az elégedetlenségének.

A 70-es évek közepén tehát a birodalom uralmi elitje igazi ideológiai „innovációval” állt elő, meghirdette a „fejlett szocializmus” megvalósításának hosszú távú, 15 éves programját. Ez egyúttal a KGST komplex programjának is alapjává vált, és a „szocialista” országok lokális párttársadalmainak is meg kellett hirdetniük a soron következő kongresszusukon az adott párt hosszú távú programnyilatkozatát. Így volt ez Magyarországon is, ahol az MSZMP XI. kongresszusa 1975-ben elfogadta ezt a dokumentumot, amely jellegzetes tükre az egymásra licitáló két rivális párttársadalom küzdelmének. Sőt, 70-es évek második felétől már nem is csupán két párttársadalom küzd egymással, mert a klasszikus és a piaci szocialista párttársadalomról is leválik egy-egy – generációs metszetében és törekvéseiben is fiatalabb, és ha nem is radikálisabb, de kegyetlenebb – csoport, akikből az új évtized elejére kiformálódik a „fejlett szocializmus” párttársadalma, és a későbbi végső győztes: a polgári államnemzet párttársadalomnak álcázott proto-társadalma, vagyis a későbbi SZDSZ-esített MSZP. Röviden visszatérve még magára a hosszú távú programnyilatkozatra, ma már kissé tragikomikus végiggondolni, hogy 1975-ben még komoly tervek készültek arra, hogy 1990-ben megvalósul a „fejlett szocializmus”. Többek között úgy, hogy az 1990-es GDP körülbelül két és félszerese lesz az 1975-ös értéknek, a reálbér pedig 75%-kal lesz magasabb. Nos, 2010-ben a GDP 30%-kal, a reálbér 45%-kal kisebb, mint az a szint, amelyet e programnyilatkozat 1990-re kívánt megvalósítani. Így, ez a kissé parodisztikus dokumentum egyúttal annak is megrendítő példája, hogy hová vezet az a szemlélet, amely a jövőt tökéletesen elágazásmentesnek képzeli. Tegyük hozzá, valószínűleg keltett volna némi feszültséget, ha az Országos Tervhivatal távlati tervezési főosztályán valaki pontosan leírja, hogy milyen képet mutat majd a magyar társadalom 15 év múlva. (Mint ahogy persze az is, hogy ha Bethlen István miniszterelnöknek mondja el 1929-ben valamilyen „jövendőmondó” munkatársa, hogy 15 év múlva, 1944-ben mi és hogyan zajlik majd Budapesten.) Ez is igazolja a régi igazságot, miszerint igazat mondani könnyű, csak elhitetni nehéz.

A berendezkedés átfogó válságának kialakulását 1972-79-ben Magyarországon az is segítette, hogy a szovjet birodalmi hatalomgépezet e grandiózus hosszú távú terveivel azt üzente, hogy innentől a csatlós országok csak jelentős saját erőforrás hozzáadásával részesülhetnek az „olcsó” energia és nyersanyag transzferek áldásaiból. Az eladósodás tehát nem csupán a sokasodó magyar párttársadalmak belső intézményeit és hierarchiáit táplálta, hanem a szovjet globális birodalom világhatalmi ambícióit is.

A politikai-stratégiai tét 1972-79 között tehát egészen rendkívüli, mondhatni történelmi jelentőségű volt Magyarországon. Igaz, egészen különleges intellektuális és spirituális teljesítményt igényelt volna a helyzetet meghatározó folyamatok megértése és a hamis értelmezési terekből való kilépés. Mégis szívszorító megállapítani, hogy alig akadt valaki, aki erre képességet és hajlandóságot is mutatott volna. Ám, mert ha „hamvába holva” is, de embrionális állapotban létezett ilyen, érdemes röviden újra áttekinteni e kritikus időszak mélyebb ontoszociális mezőiben lezajló történéseket.

A klasszikus párttársadalom urainak mindent egy lapra feltevő lázadása Kádár ellen egyértelmű volt. Tudták, hogy amíg ő birtokolja az első titkári pozíciót, addig övé a legfőbb berendezkedés-definiáló hatalom. Azt is tudták, hogy ezen belül a klasszikus párttársadalom pártpolitikai tőketulajdonra épülő társadalomszerkezete csak egy változat a lehetséges „szocializmusok” között. Ráadásul egy valószínűleg életképtelen és így rövidesen „beáldozható” változat. Ha ellenben Kádárt a berendezkedés-kiválasztó hatalomból sikerül kiütni és áttolni a piaci szocialisták vezérének pozíciójába, akkor, mint „elhajlót”, már meg lehet bélyegezni és félre lehet állítani. S ha ez megtörténik, nyitva áll az út az uralkodó társadalmi valóság egészének birtoklására a klasszikus párttársadalom részéről. A piaci szocialista párttársadalom jól kihasználható aránytévesztései miatt 1972-re Kádár csapdába került: a kiválasztó főhatalom pozíciójából a klasszikus párttársadalom kiválasztó hatalmával azonos szintre csúszott vissza, és e pozíciójában az „elhajló” értékelést kapta, amitől helyzete szinte reménytelenné vált. Igen komoly hatalmi teljesítményt kellett tehát produkálnia, ha meg akarta őrizni hatalmát és történelmi újítását, a piaci szocializmust a moszkvai birodalmi kiválasztó hatalom által támogatott párttársadalmi revansisták támadásától. És, mint láttuk Kádár valóban rendelkezett ezzel a hatalmi teljesítménnyel.

A párttársadalom először saját „államának” visszaállítását kezdte el. Ennek eszközéül a központi bizottság apparátusában a piaci szocialisták által birtokolt gazdaságpolitikai osztály mellé egy „ágazati” osztályt kreáltak, „ipari, közlekedési és mezőgazdasági” osztály néven. Ezzel nemcsak a piaci szocialisták gazdaságirányítási logikáját fordították meg, hanem Kádár egész hatalomszervezési logikáját is. Korábban ugyanis a pártirányítás elveit igyekeztek érvényesíteni az államigazgatásban, most viszont az államigazgatás szerveződési elvét hozták be a pártirányításba. E kettős megfordítás eredményeként a klasszikus párttársadalom megerősödött kiválasztó hatalma visszanyerte saját államát is.

Jelentősen kiterjesztette hatalomgazdasági határait is ez, az ortodox párttársadalom. 1973-ban a kormány az ötven legnagyobb vállalatot „kiemelt” nagyvállalattá minősítette. A kiemelés ugyan a felszínen a kiemelt fejlesztési lehetőségeket jelentette, a valóságban azonban ez a lépés a piaci viszonyoknak való alávetéséből és így a piaci szocialisták hatalomgazdaságából való „kiemelést” jelentette. Tegyük hozzá, a nagyvállalatok felső vezetése többnyire elégedetten fogadta ezt a hatalmi visszarendeződést. E vállalatok döntő többsége a kora sztálinizmus birodalmi autarchiájának a terméke volt, és így érdekeltségük a KGST-„reláció” megerősödése volt a „világpiacival” szemben. A nagyvállalati uralmi struktúrák birodalmi orientáltsága egészen a 90-es évekig fennmaradt, és valószínűleg döntő szerepe volt a „rendszerváltás” hatalomszerkezetének megalapozásában.Miután a legnagyobb ipari vállalatoknak a piaci viszonyok közül való kiemelése a hatalmi tartományban megtörtént, a párttársadalom talapzatát alkotó politika-ipari művek visszaállítása következett. Ez lényegében az állami-kollektív magántulajdon „reprivatizációját”, a pártpolitikai magántulajdon visszaállítását jelentette.

Az 1965-68-as piaci szocialista fordulat idején a „szakértelem” volt az egyéni politikai tőketulajdon elleni támadás központi kategóriája. Ez persze nem azt jelentette, mintha a piaci szocialisták nem politikai tőketulajdont akartak volna. A különbség csupán abban volt köztük, hogy a piaci szocialisták „ökonómiai” értelemben felfogott „szakértelem” kategóriája az általános diskurzusmezőben könnyebben volt felhasználható a párttársadalmi káderek pártpolitikai értelemben felfogott „uralmi” szakszerűségével szemben. A „szakértő" és a "káder” szembeállítása mögött meghúzódó rafináltan hamis értelmezési és tematizációs erő, most – több, mint negyven évvel e történések után – ugyanabban a feloldhatatlan konfliktus-zónában tartja fogságban a „rendszerváltó” elitek „szakértő versus pártkatona” típusú terméketlen pszeudo-vitáit.

A párttársadalmi expanzió a szimbolikus erőszak újfajta eszközeit kezdte alkalmazni az értelmező és azonosságképző hatalmi gépezetként felhasznált új médiumban, a televízióban. Ennek egyik klasszikus eszköze volt pl. a „Kék fény”. Ez a műsor a „bűn” és a „bűnös” fogalmainak definíciós monopóliumával bírván több és más volt, mint egyszerű televíziós élő krimi. A párttársadalom számára elfogadhatatlan magatartások megbélyegzésének és a kívánatos magatartási formák sulykolásának nagy erejű fegyelmező-hatalmi eszközeként működött. Ugyanezt a célt szolgálta a párttársadalmi embertermelő intézményhálózat újjászervezése is. Az új típusú káderek megtermelésére szolgáló intézmények létrehozásával és az új típusú, politikailag megbízható, az internacionalizálódó birodalmi uralkodó társadalmi valóság igényeinek is megfelelő szociális karakter-szerkezetű káderek sorozatgyártásának megszervezésével válik teljessé a párttársadalmi ellenforradalom társadalomszerkezetének és hatalmi intézményeinek a kiépítése.

A párttársadalom kiválasztó hatalmának gyakorlói azonban tisztában voltak azzal, hogy a piaci szocialisták hatalmát ugyan korlátozhatják, de a hatalomból való teljes kiszorításuk addig nem lehetséges, amíg a „belső gyarmatok” alávetett társadalmai velük szemben a rivális piaci szocialistákat támogatják. Ugyanakkor azt is pontosan tudták, hogy ők maguk sem maradhatnak fenn tartósan, ha e gyarmati területek kifosztható erőforrásait nem állítják saját megélhetésük és fejlesztésük szolgálatába. De volt egy fontos ideológiai indítékuk is a megélhetési gyarmatok elleni támadásra. Mégpedig az, hogy e gyarmatokon élők életszínvonala kezdett a párttársadalmi retorikában „uralkodónak” nevezett munkásosztály életszínvonala fölé emelkedni. Bár támadásuk – egyfajta „tüzérségi előkészítésként” – a „nép-nemzeti” parasztsággal kiegyező „úri-nemzeti”, illetve „polgári államtársadalmi” elitcsoportok elleni fenyegetéssel kezdődött, de a háborújuk fő célpontja a falusi társadalom egésze volt. Ám amikor a párttársadalom elkezdte hadműveleteit a fő munkaidőből a „rendelkezésre álló időbe” menekülő parasztság ellen, nem számolt azzal, hogy annak kezében ekkor már jelentős érdekérvényesítési potenciál volt. Az őket ért támadásokra így a háztáji gazdaságok népe a többletmunka megvonásával, konfliktusképessége megmutatásával válaszolt. Először az ún. zöldség-fronton vágtak vissza, s mikor adóztatással fenyegették őket, először csak áruikat vonták meg a piactól, később viszont már a termelést sem folytatták, s az eredmény veszélyes piaci hiány lett. Ám az önvédelmi háború legnagyobb csatáját a „sertéskivágás” hadművelet jelentette. A sertéstenyésztésre berendezkedett háztáji gazdaságok kb. egyharmada a koca-állomány kivágásával és így a sertésciklus igen veszélyes fegyverével vágott vissza, húshiánnyal és politikai feszültséggel fenyegetve meg a párttársadalmat. Bár ezek a „fegyverek” nagyon hatásos visszacsapást tettek lehetővé, de ahhoz, hogy a háztáji megmaradhasson, a „nép-nemzeti” társadalomnak meg kellett újítani és erősíteni szövetségét a piaci szocialistákkal.
E szövetség tárgya azonban sem gazdasági, sem közvetlenül politikai természetű nem lehetett, mert a birodalmi kiválasztó hatalom által támogatott és offenzívában lévő párttársadalom ezt lehetetlenné tette.

A piaci szocialistáknak egyetlen olyan „ágazatuk” maradt, ahol a háztájik népének a szövetségkötésért adhattak valamit, és ez az Aczél György kezében maradó kultúra volt. A piaci szocialisták vezérkarából kizárólag Aczél maradt a helyén és vált a 70-es évek végére az új hatalom-tektonikai polarizáció egyik döntő kristályosodási pontjává. Amit Aczél a szövetségért cserébe kínált, az egyfelől a háztáji gazdaságok „megélhetési gyarmatának” a megőrzése és ezzel az alávetett gazdaságba visszaszorított „nép-nemzet” materiális alapjainak fenntartása volt. A másik egy nagyjelentőségű szimbolikus hatalmi gesztus: az 1974. évi közművelődési törvény. A törvény valójában elsődleges jelentésszerkezetén messze túlmutató jelentőséggel bírt. A falu társadalma így visszakapta azokat az intézményeit, amelyekkel hozzákezdhetett történelmi önazonosságának újraalkotásához. Identitásának visszaállítása azt ígérte a nép-nemzetnek, hogy megindulhat a politizálódás útján, és az alávetett csonka társadalmi létből akár az uralkodó társadalmi valóság teljes társadalmává szervezheti magát. Mindennek a végbeviteléhez Aczélnak arra volt szüksége, hogy megnyissa az utat a párttársadalmak belső terében a nép-nemzetiszerveződés számára. Ezek a folyamatok a 80-as évek elejére, amikor a párttársadalmi ellenforradalom végleg megbukik, oda vezettek, hogy kialakul az egyre nyilvánvalóbban széteső rendszer meghaladásának két lét-alternatívája.

Az egyik a globális hatalmi rendszerbe való beilleszkedés komprádor lokális peremtársadalom felépítésével, amelynek szimbolikus hatalmasságává Aczél György válik. A másik a magyar nemzeti társadalom szerves entitásként „nemzeti nagykoalícióba” szervezése a nép-nemzeti társadalom politizációs teréből kiindulva a globalitás kihívásainak a kezelésére. Ennek „szimbolikus hatalmasává” Pozsgay Imre válik.

A legkritikusabb utolsó felvonásban, 1980 és 1989 között, e két szimbolikus hatalmasság feszíti ki annak az ontoszociális mezőnek a politizációs szerkezetét, amelyben kialakul az ún. „rendszerváltozás” végső formája, és igen hosszú időre eldől Magyarország sorsa.

A párttársadalmak belső harcai 1977-től újabb éles fordulatot vesznek. A piaci szocialista erők a központi bizottság októberi ülésén elfogadtatják azt a később csak „struktúrapolitikai” határozatként emlegetett döntést, amely először beszél nyíltan arról, hogy a termelési rendszer belső szerkezetének radikális átalakítása nélkül lehetetlen elérni azt a külkereskedelmi fordulatot, amely nélkül viszont nincs esély az adósságválság elkerülésére. A párttársadalmak elitjei valójában csak ekkor kezdenek szembesülni az adóssághelyzet súlyosságával. Ám a rivalizálásból adódó felhalmozási kényszer a szigorú politikai korlátozások ellenére újra igen magas – egy év alatt 22%-os – felhalmozási növekedést produkál 1978-ban, és ezzel az eladósodás katasztrofálisan felgyorsul. Az év végén elkerülhetetlenné válik a valós helyzettel való brutális szembesülés. A decemberi központi bizottsági ülés titkos dokumentumai világossá teszik, hogy egy történelmi korszak végleg lezárult. A minden idők legmagasabb (38%-os!) felhalmozási arányát produkáló gazdaság végleg felélte a külső erőforrásokra épülő növekedési stratégia minden tartalékát is. És ezzel az egész több évtizedes eastern modernizációs növekedési kaland is véget ért, hisz az „életszínvonal megőrzésének” abszolút politikai parancsa kizárta a belső erőforrások kifosztására épülő növekedés bármilyen formáját. A „fékezés” drámaiságát jelzi, hogy az 1980-85 közötti V. ötéves terv eredeti irányszámai 1978-ban a nemzeti jövedelem évi átlagos növekedését az akkor szerénynek vélt 4,5%-ban szabja meg. Az elfogadott terv 1981-ben már csak 2,8%-kal számol, és a valóság végül is mindössze 1%-ot tett ki. Talán ennél is súlyosabb volt, hogy a ténylegesen „számító” belső felhasználásra eleve csak évi 3% növekedést terveztek, ami az elfogadott tervben már csak 1%volt, és a teljesítés –1% körül alakult. Az 1978. decemberi párthatározat „új növekedési pályáról” beszél, amelyről akkoriban kesernyés öniróniával jegyezték meg a „bennfentesek”, hogy az benne az „új”, hogy nincs növekedés. S mivel a párthatározat világosan leszögezi, hogy az „egyensúly javításának” kell alárendelni a gazdasági növekedés ütemét és a belső felhasználást, ezzel a párttársadalmak közötti rivalizálás esélye is véget ért. Tekintettel arra, hogy sem a klasszikus párttársadalom, sem a „fejlett szocializmus” hevenyészve összetákolt újabb párttársadalma nem képes olyan alternatív erőforrást megnevezni, amely számukra „rendszer-adekvát” eszközökkel tenné lehetővé a növekedést, így sorsuk politikailag megpecsételődik és klasszikus vezérkaruk 1980-tól kikerül az uralkodó társadalmi valóságot birtokló elitből.

A drámai fékezés az 1979-86-os ciklus első három évében viszonylag sikeres, hisz a nemzeti jövedelem belső felhasználása folyamatosan csökken. Az 1978-as csúcsévhez képest a felhalmozás 1982-ig a felére, 1985-ig pedig a harmadára esik vissza. (Szinte folyamatos csökkenés után 1992-ben éri el mélypontját, ami alig több mint egyötöde az 1978-asnak, amit 1998-ban ér el újra a magyar gazdaság.) Ám mindez már kevés a csőd elkerüléséhez. A globális hatalmi térben ugyanis elkezdődik az utolsó gigantikus összecsapás a western és az eastern globalizáció világbirodalmai között. Nagy erejű és fenyegető válsághullámok kapcsolódnak össze s így fokozódik a helyzet kiszámíthatatlansága. A második olajárrobbanás, a szovjet birodalom katonai beavatkozása Afganisztánban és az intervencióval fenyegető lengyelországi események nyomán a növekvő kiszámíthatatlanság a globális pénzügyi rendszerben drasztikus átrendeződéssel jár. A szocialista országok számára vagy egyáltalán nem nyújtanak hitelt, vagy ha igen, akkor csak az eddiginél összehasonlíthatatlanul rosszabb feltételekkel.

Ezzel nyilvánvalóvá válik, hogy a western globalizáció birodalmának monetáris fegyelmező hatalmai a gazdaság meghatározó folyamatai feletti szuverenitást – legalább is Lengyelország és Magyarország esetében – átvenni készülnek az eastern globalizáció birodalmától. A szuverenitásgazda cseréjének szimbolikus aktusa a Valutaalapba való belépés 1982-ben. Ezzel valójában egy 15 éve húzódó globális hatalmi játszma dől el végleg. A piaci szocialista párttársadalom ugyanis az 1963-67 közötti sikeres és lendületes térnyerést követően már felvetette a belépés lehetőségét, hangsúlyozva, hogy a „világpiaci viszonyokhoz” való sikeres alkalmazkodás egyik alapvető feltételéről van szó. A szovjet globális birodalom azonban ekkor még kategorikusan elutasítja a lehetőségét is az ilyen típusú, a „kettős szuverenitás” irányába mutató lépésnek. Később a csehszlovák események politikai következményei, majd 1972-től a klasszikus párttársadalom előrenyomulása és a birodalom expanzív stratégiái hosszú időre lehetetlenné is teszik a kérdés újbóli előhozását. Az adósságválság nyilvánvalóvá válása és ennek nyomán a párttársadalom végleges veresége 1978-ban arra indítja az újra megerősödőben levő piaci szocialista vezérkart, hogy megkíséreljék az ügy újra megvizsgálását. Mondandójuknak kellő drámaisággal nyomatékot adva, lépésről lépésre győzik meg Kádárt az IMF-hez való csatlakozás kikerülhetetlenségéről. Bár a birodalom továbbra sem támogatja a lépést, a vele való vita „hatalomszerkezete” már jelzi, hogy használható alternatívát nem képes nyújtani, így a szovjet birodalmi támogatás hiányában is elkezdik a tárgyalást az IMF vezérigazgatójával. A Nemzetközi Valutaalapba történő belépéssel lényegében elkezdődik a western globalitás birodalmi fegyelmező hatalmi intézményeinek a magyar hatalmi térbe való beépülése. Feltevésünk szerint 1982 és 1988 között játszódik le valójában minden lényeges átalakulási folyamat, ezért úgy véljük, hogy ha egyáltalán van értelme a „rendszerváltás” kifejezés használatának, azt sokkal inkább erre az időszakra lehetne alkalmazni. Az optikai csalódást valószínűleg az okozza, hogy a „mutatványos bódé” közvetítő terének látványos újraberendezési hókusz-pókuszai kétségtelenül 1989-90-ben, illetve az ezt követő néhány év során játszódtak le. Ez a lejátszás-technikai kelléktár azonban csupán a „szalagátvágás” ceremóniája, a „rendszerváltott rendszer” hatalmi mélyszerkezetének megkonstruálása – a 60-as évek óta zajló felkészülés nyomán – 1982 és 1988 között ment végbe.

Tekintettel azonban arra, hogy az azóta is domináns rejtett hatalmi struktúrának elemi érdeke, hogy ezt a tényt minden rendelkezésére álló technikával elfedje, így nincs könnyű helyzetben az, aki – mint mi is – bizonyítani kívánja ezt a kissé szokatlan állítást. A hétköznapi (hamis) tudat ugyanis a rendszerváltozás forgatókönyveként máig is csak azt a leegyszerűsítő magyarázatot fogadja el, hogy „a rendszerváltó erők” bátor helytállása nyitotta meg az utat az 1990-ben kezdődő változásoknak. És hogy persze akkor még monolitikus volt az ellenfél, a „pártállam”, és lényegében majdnem teljesen monolitikus volt a vele szemben álló „ellenzék” is. Az elmúlt 20 év konfliktusai az óta persze széttördelték ezt az egységes(nek látszó) képet, és az összességében ma is a változások vesztesének bizonyuló többség a legkülönfélébb magyarázatokkal próbálja feloldani az összerakhatatlan „rendszerváltó puzzle” által kiváltott kognitív disszonanciáját. A következő fejezetben részletesen kifejtjük majd e frusztráció ontológiai mélyszerkezetét, de most térjünk vissza 1982-88 történéseihez.

Ebben a rendkívül kényes egyensúlyi helyzetek bonyolult hálózatából álló periódusban a folyamatokat formáló külső és belső erők konfrontációja, alkudozásai és egyezkedései, rejtett koalíciókötései és „áramlásai” lassan, elágazásról elágazásra formálták ki azt a „forgatókönyvet”, ami végül is megvalósult. Ez a végül is megvalósuló szcenárió ugyan nem teljesen azonos egyik fontos szereplő törekvéseivel sem, de tény, hogy sokkal közelebb áll az egyikéhez, mint bármelyik más stratégiához. Az ugyan 1982-től egyre világosabbá vált, hogy elkezdődött a „kettős szuverenitás” bizonytalan hosszúságú időszaka, de a magyar társadalom szempontjából ez többféle lehetséges jövő-változatot feltételezett. A nemzet számára egyáltalán nem volt ugyanis közömbös, hogy a western és eastern globalizáció közötti konfliktustérben milyen alkuerőt tud magának megőrizni, és ennek segítségével képes-e a többség számára a felemelkedés lehetőségeinek megteremtésére.

A belső hatalmi tér persze valamilyen értelemben kikerülhetetlenül leképezte a világhatalmi viszonyok szerkezetét. Az egymással versengő párttársadalmak, illetve a világhatalmi lemez-tektonikai elmozdulások „előszelétől” óvatosan megmozduló alávetett és belső gyarmati társadalmak közötti koalíciók és szembenállások javarészt a szerint formálódtak, hogy ki hogyan prognosztizálta a globális világbirodalmak összeütközésének várható fejleményeit. A klasszikus párttársadalom olyan súlyos vereséget szenvedett a 70-es évek végén, hogy közvetlen szerepe már nem volt az ezt követő évek során. Tekintettel azonban arra, hogy „beágyazottsága” az egész államhatalmi szerkezetben – bizonytalan körvonalakkal ugyan de – továbbra is jelentős maradt, így a belső koalíciókötések irányait közvetett módon mégis képes volt befolyásolni. Ráadásul néhány olyan reprezentánsa, aki idejében csatlakozott a szovjet birodalmi „fejlett szocializmus” fedőnevű újabb hatalom-intézményépítési kísérlethez, annak hazai peremtársadalmaként változatlanul képes volt a hatalmi tér befolyásolására. Reményeiket növelte, hogy 1982 novemberében elhunyt Brezsnyev, és a KGB-vezéri pozícióból birodalmi vezetővé avanzsált Andropov érzékelhetően határozottabb profilt készült adni a szovjet globális haditársadalmi törekvéseknek. Azt ugyan érzékelte, hogy a birodalom nyugati peremtársadalmaiban megjelent az új szuverenitásgazda és hogy a „kettős hatalom” csak ideiglenes lehet, de láthatólag úgy vélte, hogy a fenyegetés komplex eszköztárának virtuóz kombinálásával a kivonulás árát igen magasan szabhatja meg. A bukott hazai klasszikus párttársadalom „áramvonalasított” újabb változatának legambiciózusabb képviselői – akik közül végül is Grósz Károly bizonyult nyertesnek – stratégiájukat ugyanerre a logikára építették. Egy kicsit nyers metaforával élve, Grósz egyre nyíltabban jelezte, hogy amennyiben valóban ő lesz az „utód”, készen áll a nyerskapitalizmus kvázi-diktatórikus úton való bevezetésére. Vagyis a Wall Street-i globalista bankár és a párttársadalmi kommunista „rendőr” intim liason-jának feltételeit kész akár a legnyersebb módszerekkel is biztosítani.

Folytatjuk...

(Magyar Irodalmi Lap)

Vekeri Fesztivál 2012!

On Air

Mi Magunk

16:00–17:00
Barcsa Turner Gábor és Incze Béla, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) két vezetőségi tagjának műsora, amely kéthetente jelentkezik.
(Magazin műsor)
Most hallható:

Következik Több mai műsor | Több heti műsor

<<<Zene>>>

17:00–17:30

Budaházy

17:30–18:30

Programajánló

    Hozzászólások

    User login

    Poll

    Ön szerint komoly szervezet a Terrorelhárítási Központ?
    Igen, vérprofik
    10%
    Nem, dilettánsok
    74%
    Nem tudom
    16%
    Total votes: 172

    Szent Korona Rádió hírlevél

    Iratkozz fel hírlevelünkre!