Az Arany Sas Díj történelmi novellapályázat különdíjasa: Erdélyi Viktor Ákos - Nádi Rablók, bujdosók

A Magyar Irodalmi Lap (MIL) által rendezett Arany Sas Díj történelmi novellapályázat különdíjasa.

Senyő hadnagy magához rendelte főlegényeit. Torkát köszörülte, megvárta, hogy mindenki rá figyeljen, majd beszélni kezdett.
– Megérkeztünk a vezérek által kijelölt vidékre. A helyben maradt avarok maradékai, behódoltak a frank uralkodóknak és felvették a nyugati kereszténységet. Szolgák lettek, tehát nem bízhatunk bennük – dörmögte mély hangján.
Nem kezdeményezzük velük a harcot, de ha ránk támadnak, védekezünk.
Elkerüljük falvaikat, megművelt földjeiket, nem nyúlunk javaikhoz! Mivel nem jó szántukból hódoltak be, hanem hosszú véres harcok árán, biztos, hogy vannak bujdosók is, a környékbeli hatalmas erdőkben, nádasokban, berkekben. Fürkészeink már keresik velük a kapcsolatot. Meg kell szereznünk a bizalmukat, mert szükségünk lesz helyismeretükre, hogy átkelhessünk a nyugati határvidék idegennek járhatatlan, veszélyes nádrengetegén, mocsaraiba rejtett útjain. A régi hadi utakat, erős frank seregek védelmezik. Másik utat kell találnunk!

A hadnagy lassan körülhordozta tekintetét fiain, mindenkinek a szemébe nézett.
– Mivel ti, már nem egyszer bizonyítottátok rátermettségeteket, ezen a határszakaszon titeket küldelek előre, ezt a fontos feladatot végrehajtani. Seregeinknek olyan helyeken kell átlépniük a határt, ahol a frankok nem számíthatnak rá. Tudjátok jól! A meglepetés ereje a gyorsaság, a pontosság, győzelemhez segít. Őrs tizedes embereivel és a fürkészekkel már tudattam célunkat. Várnak rátok és mindenben segítenek. Én a főerőkkel pihenőt tartok, a lápvidék előtt várlak vissza benneteket. Baksa, a balszárnyon délnek, Ákos, a jobbszárnyon északnak fordul. Megkerülik az itt lakók által Hanynak nevezett, óriási lápos vidéket.
A fiúk egymásra néztek, mindenki társa tekintetét kereste. Szívükben fellobbant a kalandvágy, eszük kereke már a terveket szőtte. Medve, barátja Farkas mellé ült.
– Van valami ötleted? – kérdezte.
– Még nincs! De az éjjel kitalálom. Te is törd a fejed!
– Rendben! – villant meg Medve szeme.
Elgondolkodva ettek, keveset szóltak. Mindenki a holnapi napra készült.

Még alig látszott a hajnal sápadt pírja a keleti égbolton, Farkas már talpon volt. Nemsokára Medve is megjelent a pataknál. Egymásra néztek, majd a lovaikat itató legényeknek kiadták a parancsot.
– Háromnapi élelmet készítsetek az útra! Egy-egy vezeték lovat viszünk, legyen rajta elegendő nyílvessző, tartalék íj, fegyver! A legények szó nélkül engedelmeskedtek.
A három legényből kettő, Ede és Vajt, még otthon, a fejedelmek kiképzőtáborában csatlakozott hozzájuk, Kordás, itt a Kárpát-hazában született.
– Te haladsz elől! Ruhádról felismerik testvérüket, a te szavad közelebb áll az övékhez – mondta Farkas.
Kordás fejet hajtott és az élre állt. A csapat óvatosan, lépésben indult a berek felé. Hatalmas fűzfák, embernél magasabb nád, tocsogós rétek, gazdag növény és vadvilág fogadta őket.
Fel-felrebbenő zajongó vízimadarak tömegei, rókák, őzek, nádi farkasok figyelték az óvatosan előre nyomulókat. Kordás igyekezett a vadcsapásokon haladni, mögötte Farkas, Medve, Vajt, Ede. Sokáig haladtak így, libasorban. A nap már túljutott delelőjén mikor a nádas végre ritkulni kezdett.
Az egyik tisztáson egy ember üldögélt. Ingben, szakadt gatyában, mezítláb. Valamit farigcsált a bicskájával, hátát az egyik fának vetette. Mikor meglátta a kis csapatot, ijedten ugrott fel és a keze ügyébe támasztott botja után kapott.
– Ne félj tőlünk! Barátok vagyunk emelte fel a kezét Kordás.
A nádi ember összeráncolt homlokkal, bizalmatlanul nézegetett Kordás mögé. Kíváncsisággal, vegyes félelemmel vizsgálta Farkast és társait. Kordás igyekezett megnyugtatni.
– Mi nem vagyunk ellenségek – mondta neki lassan. Az ember morgott valamit, majd a nyugati végek szójárásával, de Farkasék számára is érthetően megkérdezte:
– Kik vagytok? Mit akartok?
– A nevem Kordás. A Duna nyugati oldalán születtem. A barátaim, magyarok, a távoli szkíta pusztákból jöttek, a hazai avar fejedelmek hívására, a megszálló frankok ellen – mondta és igyekezett hasonló kiejtéssel beszélni. Te, bujdosó vagy? – kérdezte tőle.
A nádi ember szaporán bólogatott madárfejével, és ápolatlan szakállát simogatta. Ijedt szemében az irigység sárga lángja villant, mikor meglátta az előlépő katonák pompás lovait, fegyvereit.
– Igen – hadarta. A nádasba menekültünk az adószedők elől, mert nem tudtam fizetni. Tavaly, két fiaimat már elvitték rabszolgának – panaszkodott nem túl meggyőzően. − Maradt még kettő, meg egy lány. Az asszony már két éve meghalt. Nem bírta az éhezést, meg a sok munkát. Nem mertük megvárni, hogy a katonák újra visszatérnek. Fogtuk a megmaradt holminkat, bevettük magunkat ide a nádasba, a többi földönfutó közé.
– Vezess minket a bujdosók hadnagyához! Beszélni akarunk vele!
– Odavezetlek, ha adtok valamit – nyújtotta előre piszkos tenyerét és szemtelenül vigyorgott fogatlan szájával.
Lába szára, karja, fekete volt a retektől és állandóan vakaródzott. A fiúk egymásra néztek. Farkas, megvetését palástolva, egy ezüst dirhemet dobott felé. Az eddig görnyedten álló vézna ember, most villámgyorsan felpattant, ügyesen elkapta a pénzdarabot.
Megköpködte, dörzsölgette, majd mindkét oldalról hosszasan megcsodálta. Miután gondosan a nyakában lógó bőrzacskóba rejtette, alázatosan hajlongott, és megköszönte.
– Rendben. Odavezetlek benneteket. De messze van ám!
– Nem baj! Induljunk! – szólt rá türelmetlenül Medve.
– Mi a neved?
– A többiek, Csikasznak hívnak, mert sovány vagyok. De a rendes nevem Samu.
A legények összenéztek. Nem bízom benne – üzente Medve tekintete. Farkas bólintott, a többiek fejüket csóválták. Mosdatlan, büdös, ápolatlan.
– Kapzsi, sunyi, alázatoskodó – húzta el a száját Vajt. – Nem a mi fajtánk.
– Tartsatok távolságot! Biztosan tetves is – súgta Ede.
– Kövessetek! – intett a fickó botjával a nádas felé, miközben a másik kezével hol az alfelét, majd a feje búbját vakargatta és elindult az egyik vadcsapáson.
– Legyünk résen! Nem tetszik nekem ez az ember – súgta hátra Medve a többieknek.

Csikasz, tényleg sokáig vezette őket, keresztül kasul a nádasban, közben sűrűn, élvezettel vakarózott, mint a bolhás kutya. Farkas fejében egyre inkább erősödött a gyanú, hogy szándékosan vezeti őket körbe. Aztán a szűk ösvény kezdett egyre jobban kiszélesedni. A nád megbarnult tavalyi bugái, szél bontotta foszlott buzogányai között, a távolban egy tágas rét tűnt fel, ahol lovak legelésztek.
Kordás megálljt intett. A réten, a bokrok takarásából egy mezítlábas, hosszú hajú legény lépett elő, bő gatyában. A nádas felé figyelt, majd megfordult, és a lovak felé tartott. A fejét forgatta, szeme a környéket figyelte. Nádi rigó füttyentett innen is onnan is.
– Figyelnek bennünket – súgta Farkas a többieknek.
Csikasz legyintett. – Ismerem ezt az embert. Ő is bujdosó – mondta vállvonogatva. Kordás leugrott lováról, előre küldte Csikaszt. Kiléptek a fényre, hogy láthassák, majd felemelt kezével intett, jelezte, békés szándékát. A legény a réten, visszafordult a nádas felé, visszaintett Kordásnak.
– Kik vagytok? – kiáltotta bizalmatlanul.
– Jó barátok – felelte Csikasz. – Békével jöttünk.
– Lépjetek előre! − mondta egy idősebb, őszülő bajszú, láthatóan tekintélyes tagbaszakadt ember, aki az idegen hangokat hallva, most bújt elő a szárnyékból. Kezét napellenzőként összehúzott szeme elé emelte.
– Lóról! – intett Medve a többieknek. – Lehet, hogy itt vannak körülöttünk.
– Ti, maradjatok hátra! – intett Farkas a két hátvédnek, majd felemelt, fegyvertelen kézzel, léptek ki a tisztásra.
– Gyertek közelebb, had lássalak mindnyájatokat! – intett az idősebb. Mikor vezetőjük, Csikasz, hirtelen, egy villámgyors ugrással eltűnt a nádas sűrűjébe, már tudták, hogy csapdába csalták őket. A talaj hirtelen eltűnt a talpuk alól. Még kiáltani sem volt idejük máris nagyot nyekkentek a verem alján. A hátra maradt Ede és Vajt hátát egymásnak vetette, megfeszített íjjal várták a támadást. Halk suhanással pányvák szorultak karjaikra, derekukra. Ők kis földre kerültek. A lovak megriadva forgolódtak, hőköltek, a fejüket kapkodták. Szemük fehérje kidülledt a rémülettől. Erős kezek kapták el kantárjaikat. Farkasék, hárman a verem sötétjében, tapogatózva, sajgó tagokkal próbáltak talpra állni. Kardot, fokost rántottak, készültek a végső harcra.

Vigyorgó fejek jelentek meg a verem szélén.
– Nocsak, nocsak! Igaza volt a Kupecnek – kiáltotta diadalmasan a nagydarab.
– Megvagytok hős magyariak! – gúnyolódott a többi is kárörvendően. – Már régóta vártunk bennetek. Csikasz, túljárt az eszeteken. Dobjátok el a fegyvert! Úgy sincs esélyetek.
– Azt majd meglátjuk! – kiabálták a veremből harciasan. – Nem adjuk meg magunkat!
– Társaitok megkötözve hevernek, lovaitok elvezettük. Nem menekülhettek!
– Élve nem fogtok el! – kiabálták elszántan a veremből. De csak gúnyos röhögés volt a válasz. A csúf arcok újra feltűntek a verem szélén, majd erős, nehéz súlyokkal kötözött hálót vetettek az odalent szorongókra. A háló beleakadt fegyvereikbe, rátekeredett karjura, lábukra. Hiába akartak szabadulni, csak egyre jobban belegabalyodtak. Farkas nagy nehezen előhúzta tőrét, avval próbálta a hálót elvágni. A támadók, elégedett gúnyos röhögéssel nézték hiábavaló vergődésüket.
– Látom, nem egyszerű közkatonák vagyok – vette át a szót –, társait durván csendre intve egy frank sisakot viselő, ápolatlan fickó. Csupa izom, meztelen felsőtestén, bőrmellényt viselt.
– Ne féljetek fiacskáim, aranytojást tojó tyúkocskáim!– mondta kaján vigyorral. Még nem verünk agyon bennetek, mert sok minden el kell mesélnetek. Aztán, még váltságdíjat is kaphatok értetek. Azon pedig, sok rablányt, ezüst, arany marhát vehetek ám!
Míg odafent rajtuk gúnyolódtak, Farkasnak sikerült elvágni egy hálószemet. Jobb karja szabaddá vált. De védekezésre már nem maradt ideje. A bunkókkal hadonászó útonállók a verembe ugráltak, leütötték. Medve sisakjáról lecsúszott az ütés. Még volt annyi ideje, hogy tőrét az egyik haramia oldalába szúrja. Többet nem tehetett. Őt is leütötték.
Társuk halálán felbőszült, bosszúszomjas haramiákat vezérüknek kellett megfékezni.
– Abbahagyni! – kiáltotta. – Hogy a gonosz éjjeli szellemek tépjenek darabokra titeket barmok! Mit fog szólni a Kupec és Wagner kapitány? Ha agyonveritek őket, nem tudunk meg semmit. Mi lesz a váltságdíjammal? – ordította magából kikelve, miközben ötágú korbácsát suhogtatta.
A haramiák, mint megvert kutyák, morogva tágultak félre.
– Mire vártok? Vetkőztessétek le őket! Hé! Levágom a kezét, aki lopni merészel – csapott rá kelevéze nyelével az egyik sunyi képű, mosdatlan rabló kezére, aki éppen Farkas, ezüstözött medálját próbálta rongyai közé rejteni. – Ti is megkapjátok a részeteket – kiáltotta, hogy elejét vegye az elégedetlenkedésnek.
Miután, minden érték egy nádkunyhó előtt leterített nemezlapra került, a rablóvezér elégedetten szemlélte meg a zsákmányt. Megmarkolászott, megtapogatott minden ruhát, ékszert, fegyvert.
– Jól megnéztem! Ha valami eltűnik, saját kezemmel, szép lassan verem agyon azt, aki elvitte – kiáltotta bika hangján és vérbeforgó szemmel forgatta lándzsáját. Mikor zsákmányát, biztonságba helyezte, a lovak felé fordult a figyelme. Megcsodálta a nemes keleti paripákat és elégedetten kiáltozott rekedt, borissza hangján.
A foglyok gúzsba kötve, betömött szájjal hevertek a földön. Úgy megkötözték őket, hogy meg sem tudtak mozdulni. Mikor Farkas magához tért, fájó fejét lassan a fény felé fordította, bedagadt szemének résén körülnézett. Jobbra tőle, meglátta Medve véres fejét. Mozdulatlanul feküdt, nem lehetett tudni él-e még. Kordás, a másik oldalon. Őt is jól helybenhagyták. Edét és Vajtot nem látta.

A rétről részeg ordítozás, káromkodás hallatszott. A lovakat akarták megülni. Vihar, és Fecske, ágaskodott rúgott, harapott. Egyszerre több pányvát is dobtak rájuk.
Farkas az egyik réshez vergődött. Bedagadt szemét alig tudta csak kinyitni, de így is látta mit művelnek odakint. Tehetetlen dühébe, a szájában tömött pecekbe harapott.
Vihar, levegője fogytán fuldokolva a földre rogyott.
– Na, majd én megmutatom, hogyan kell megülni az ilyen makacs dögöt – kiáltotta öblös hangon a bandavezér. A földre rogyott ló hátára ült, megkapaszkodott annak sörényébe és hatalmas, hegyes sarkantyúját, az oldalába vágta. Intésére lerántották róla a pányvát.

Vihar, most végre levegőhöz jutott. Szédelegve, fájdalmas nyerítéssel tápászkodott fel, hátán ülő kínzójával. A sarkantyúnak engedelmeskedve, – ami véresre vágta oldalát –, vágtatni kezdett.

Lovasa diadalmasan ordítva, korbácsát a ló oldalán csattogtatva biztatta:
– Gyerünk, gyerünk lovacskám! Gyorsabban, gyorsabban!
Vihar minden erejét megfeszítve úgy repült, hogy a lába, szinte nem is érintette a földet. Mikor újra a nádas felé fordultak és minden erejét beleadva a leggyorsabban vágtatott, fejét hirtelen lecsapta, az első lábaival letérdelt, a farát magasba rúgta, majd oldal irányba kifordulva, levetette kínzóját.
A rablóvezér, tapasztalt lovas volt. Hogy le ne essen, átölelte a ló nyakát. Vihar, a hatalmas lendülettől és a kihízott lovas nehéz súlyától elvesztette egyensúlyát, elesett. Ha lovasa hagyja magát ledobni, a puha földre esik. Megúszta volna. De így vesztére, magára rántotta a lovat. Hallani lehetett csontjai ropogását.
Miközben a megvadult ló kétségbeesetten kapálózva fel akart állni, össze-vissza taposta, rugdosta a veszettül ordító haramiát. De még nem értek véget kínjai, mert otromba nagy csizmája a kengyelbe szorult. A megbokrosodott ló, a nádas felé futott, a bandavezért maga után vonszolva.
Minden erejét megfeszítve, átugrotta a vermet és nádasba akarta vetni magát. De, a kengyelbe akadt súlyos rabló, aki a verembe esett, kis híján maga után rántotta.
Vihar kétségbeesetten, kapálózott, rugdalózott. Kemény patáival, kétszer is fejbe rúgta magatehetetlen terhét. Mikor végre elszakadt a kengyel szíja, Vihar, a nádasba ugrott. A bordáit, kezét-lábát tört vezér, véresre rúgott fejjel, a saját vermében fetrengett, ordított kínjában.
A többi ló, is megbokrosodott. Követték Vihar példáját. Levetették lovasaikat, hatalmas bakugrásokkal, mindenkin keresztülgázolva, sorra átugrották a vermet. Fejvesztett vágtában a nádi ösvény felé robogtak. Az útonállók szitkozódva, nyögve, sántikálva, összevert tagjaikat tapogatva, káromkodva tolongtak a verem körül. Vezérük, a verem alján feküdt, összetörve, véres fejjel. A súlyosan sebesült bandavezér már nem is volt olyan félelmetes.
Régóta helyére pályázó alvezére, megragadta az alkalmat és átvette az irányítást. Felkapta az elgurult frank sisakot, fejébe nyomta, majd hatalmas pallosát forgatva elkiáltotta magát.
– Veszett Kutya pórul járt. Dögrováson van. Én vagyok az új vezér! Ki tart velem?
Néhányan, a régi vezér emberei közül még a verem felé pislogtak, csodára várva vonakodtak.
– Csak nem ettől a nyomoréktól féltek? – kérdezte, majd felkapta a vezér elejtett dárdáját és hatalmas erővel, annak hátába vágta.
– Földet rá! – kiáltotta, a véres kelevézt rázva. A még ingadozók már látták, hogy vezérüknek vége, gyorsan csatlakoztak. Sietve éljenezték, egymást túl kiabálva igyekeztek hűségükről biztosítani a diadalmaskodó új vezért. A legtovább tétovázók siettek elsőként földet kaparni régi vezérük véres hullájára.

Vihar, Fecske és az őt követő társai, sokáig kétségbeesetten nyargaltak a zegzugos nádi ösvényen, törték, taposták a nádat. Mikor egy tisztásra értek, végre kifújták magukat. Fejüket fel-felkapva, fülüket óvatosan hegyezve, lassan megnyugodtak és legelészni kezdtek.
A villámsújtotta nagy fűzfa sűrű, lombos ágainak, rejtekében ülő fiatal fiú, Berke, nem akart hinni a szemének. Tíz nemes vérű, gyönyörű keleti ló, lovas nélkül termett itt a semmiből.
Íjának húrjára gyorsan vesszőt igazított, várta, hogy valaki utánuk jön, hiszen az ilyen lovak, nem szoktak csak úgy gazdátlanul a nádasban szaladgálni.

Feszülten várt, majd füttyel jelzett társainak. Szemét, a nádas azon a részén tartotta ahonnan a lovak kitörtek a tisztásra. Nemsokára halk válasz érkezett. Ekkor a menekülő lovak taposta csapás felől lódobogás, kiáltozás hallatszott. A fiú második füttye, immár veszélyt jelzett. A nádasból, három lovas bukkant elő. A tisztásra érve pányvát lóbálva, a lovak megnyugtatására használt cuppogással, csettintgetéssel közelítettek az imént érkezett, gazdátlan lovak felé. De azok felkapták fejüket és az ellenkező irányba kezdtek futni. Az üldözők káromkodva indultak utánuk. A fán ülő, kékvászon ruhás fiú, felismerte az egyik rosszarcú legényt.
– Hiszen ez Enyves, Veszett Kutya rablóvezér embere, akit apja Zolta, és bujdosó társai, már évek óta, halálra keresnek. Nem sokat gondolkodott, megfeszítette íját, gyors célzás után elengedte a könnyű, nádból készült nyílveszőt. Enyves, a torkához kapott. Hörögve fordult le lováról, majd a földre esett. Haláltusájában, a gyepet rugdalta maga körül. Társai, ijedten megtorpantak. Ez elég volt Berkének, hogy újra lőjön. Az elmozduló másik haramia, az oldalába kapta a nyilat. Még megpróbált elnyargalni, de, néhány méter után lecsúszott a lóról, majd a fűre térdelve nyögve, jajgatva markolászta az oldalán áthatoló nyíl végét. A harmadik rabló lova nyakába hajolva, menekülőre fogta a dolgot. Már-már úgy tűnt, egérutat nyer. Még egy ugrás, és eltűnik a nádas sűrűjében. Visszanézett a fáról leugró Berkére, kezét fenyegetésre emelte. Azt hitte, hogy megmenekült, de ekkor hirtelen szembe találta magát egy gyorsan közeledő, vészjósló hangon zúgó ólmosbot, boldogabbik végével.
A hatalmas ütés lesodorta lóról. Bezúzott koponyával esett a hátára.
A bot másik végét fogó, szél és napcserzett arcú, fehér borjúszájú vászoninget, kék gatyát, derekán széles bőrövet viselő, szálfatermetű embernek még arra is volt ideje, hogy elkapja a ló kantárát és félrelépjen az útból, nehogy az állat lendülete ledöntse lábáról.
A rét, hirtelen megtelt varkocsba font hajú, lógó bajszú nádi emberekkel. Az egyik, süvegét a tarkójára lökve közelről is megszemlélte a sebesült rablókat. Csizmája orrával megfordította a még élő gazfickót. Arcát kutatta, aztán kijelentette.
– Ez itt Csikasz, az Enyves, amaz pedig Dankó. Veszett Kutya rablóvezér legényei.
– Jól lő az íjad, öcsém! – nézett a fiúra egy másik bujdosó elégedetten, aki hosszú nyelű baltát szorongatott a kezében.
– Jól bizony! Főleg, ha olyan fogja a kezébe, aki ért is hozzá! – vágta rá öntudatosan a fiatal íjász. A szálfatermetű, ólmosbotos ember, − akit Zoltának hívtak, − előre lépett. Súlyos fegyverével, szelíden megkopogtatta a földön fetrengő, átlőtt oldalú rabló fejét.
– Hé! Csikasz! – kiáltott rá nem túl barátságosan. – Ki lovai ezek? Hol tanyáztok mostanában? Felelj! Beszédem van a cimboráiddal.
A sebesült nem felelt csak nyögött, morgott és valami káromkodást morzsolt el fogai között.
– Könnyebben szóra bírhatod tán, ha kicsit megkopogtatod a nyíl kiálló végét az ólmos botoddal! – tanácsolta a varkocsos, csizmás ember Torda. Csikasz ordított:
– Ne! Ne bántsatok! Elmondok mindent – kiabálta jajgatva.
– No, halljuk! Ezúttal mit hazudsz?
– Nem hazudok! Az igazat mondom! − A régi szálerdőnél, a szigeti réten tanyáznak… – hadarta immár készségesen.
– Hát ezek a pompás paripák honnan vannak? Ugye nem a tiétek? – kérdezte Zolta, miközben nehéz botját lóbálta.
– Nem! Cselt vetettünk. Csapdát. A nádas szélén. A Kupec járt erre a minap, ő figyelmeztetett a szittyaföldi
magyarok hadseregére. Ezek itt néhányan, az előőrsök lehetnek. Róluk beszél az egész környék – válaszolta sietve és Zolta botjára sandított. Az összegyűlt tucatnyi nádi emberen látszott, hogy keményfából faragták őket. Munkától kérges, erős kezüknek nem volt szokatlan a fegyver markolata sem.
Itt élnek a nádasban kisgyermek koruk óta. Ide menekültek, a fosztogató katonák elől. Itt biztonságban vannak. A frankok nem merészkednek a nádasba, mióta többször is tőrbe csalták őket. Ez, a vármegyényi lápos, nádas terület, rengeteg embernek ad otthont. Sok a vad, a hal, ehető gyümölcs, gomba. A rejtett, megközelíthetetlen füves réteken, háziállatokat legeltetnek, gabonát, zöldséget termesztenek. A rablókat már régóta keresik, hiszen sok jószágukat elhajtották már. A vigyázatlan gyerekeket, asszonyokat is szívesen elkapdosták, hogy a frank katonaság példájára, rabszolgának adják el őket.

Wagner kapitány, a frank helyőrség parancsnoka, a régi avar fejedelmi gyűrűbe fészkelte be magát, onnan sanyargatja, adóztatja a behódolt népet. Szövetkezett a helyi rablóvezérrel, Veszett Kutyával, akinek segítségével, be tudtak hatolni a nádi világba is. Csak, az olyan éber fürkészeknek mint Berke, köszönhető, hogy eddig még nem sikerült meglepni őket.
– Mi legyen ezzel a féreggel? – kérdezte Torda, ujjával a sebesült felé bökve.
– Nem tart már sokáig. Berke nyilát, a veséjébe kapta. Hamar elvérzik. Majd belökjük őt is a mocsárba, a többi közé. Addig is nézzünk a lovak után – szólalt meg mély hangján Zolta és elégedetten végigsimította hosszú, lelógó bajszát.
A lovak kicsit távolabb, a rét szélén ácsorogtak, fél szemmel az idegeneket figyelték. Néha, lehajoltak egy-egy fűcsomóért, de ugrásra készen figyeltek. Zolta attól tartott, hogy ijedtükben, még a mocsárba vesznek.
− Hagyjuk megnyugodni őket! − mondta. Berke itt marad, vigyáz rájuk, mi pedig ellátogatunk a régi szálerdőhöz, a szigeti réthez. Beszélünk rég keresett emberünkkel, Veszett Kutyával.

Mikor Kordás és Medve is magához tért, nyögve, szuszogva fészkelődtek, próbáltak szabadulni. De az útonállók alaposan megkötözték őket. Először csak elzsibbadt, aztán már nem is érezték kezeiket, lábaikat.
Durva hangok közeledtek. Ketten léptek be a nádkunyhóba. Az új vezér, egyik cimborájával.
– Vedd ki a pecket a szájukból! Lazítsd meg a köteleket! Ki akarom hallgatni őket – adta ki a parancsot.

Először, Farkast rángatták ki a kunyhó elé. Lába annyira elzsibbadt, hogy nem tudott ráállni. A haramia durván lökdöste, vonszolta, majd a kunyhó oldalának döntötte. Tehetetlen, bénult lábait szitkozódva rángatta előre. Farkas kis idő múlva úgy érezte, mintha egész hangyaboly mászott volna a testén. Végre megindult a vérkeringése. Az új vezér vele szembe ült le, egy tuskóra, hatalmas kétkezes pallosát lóbálva, faggatni kezdte.
– Ki vagy, hogy hívnak?
– Solt fia Farkas vagyok, a Megyeri nemzetségből. És téged hogy hívnak?
– Furkó vagyok. Így neveznek a cimboráim – vágta rá az, elfeledkezve vallatói minőségéről.
– Hm… Furkó. Szép név. Valószínű annyi esze is van – gondolta Farkas és igyekezett nem vigyorogni.
– Hallgass! Most én kérdezek! – kiáltott rá észbe kapva a vezér. – Kik vagytok? Honnan jöttetek? Hol van a seregetek? – kezdte újra.
Farkas nem válaszolt, húzta az időt. Várta, hogy a vérrel együtt az erő is visszatérjen tagjaiba. Nem árt, ha az embernek használható a keze, a lába. Aki időt nyer, életet nyer – gondolta.
– Újra kérdezem! Kik vagytok? Jött a kérdés újra most már ingerülten a bozontos ápolatlan szakáll mögül.
– Azt mondtad hallgassak, mert te kérdezel – nézett rá bambán Farkas.
– Válaszolj, ha kérdezlek! – kiáltotta ingerülten Furkó, felugorva a tuskóról, pallosát fenyegetően foglya lába elé, a földbe szúrta.
– Magyarok – válaszolta Farkas egy kis idő múlva. − Hiszen ezt már úgy is tudják – gondolt magában.
– Honnan jöttetek?
– Messzi keletről. A nagy szkíta pusztákból.
– Hol van a seregetek?
– Hol itt, hol ott. Azt nem lehet tudni, hiszen állandó mozgásban vannak, ki tudja, merre nyargalnak?
– Hazudsz! – csapott le a vezér diadalmasan. – Ha nem tudnád, hol vannak, akkor hogyan találnátok vissza hozzájuk? – kérdezte ravaszul.
– Úgy, hogy fürkészek, előőrsök százai figyelik a környéket, hozzák-viszik a híreket. Előbb utóbb vagy mi, vagy ők akadnak ránk. Csak idő kérdése. Már biztosan keresnek minket. Nemsokára ide is eljutnak.
Farkas arra gondolt, hogy vallatója nem lehet valami okos ember, hiszen vagy olyanokat kérdez, amit már mindenki tud, vagy olyant, amit nyilvánvalóan ő sem tudhat. A sok ezer katona századokra, tizedekre osztva, a helynek és az ellenség erejének megfelelően, helyzete, akár óráról órára változhat.
– Mit akartok ti itt? Miért jöttetek ide? – tette fel az első értelmes kérdést, vallatója hosszú fejtörés után.
– A bujdosókat keressük – válaszolta meg a kérdésnek azt a részét, amit már Csikasztól, úgy is régen tudtak.
– Ezt tudjuk – kiáltotta ingerülten Furkó. – Miért keresitek őket?
– Azt a parancsot kaptuk, hogy segítsünk nekik.
– Ti, a bujdosóknak? Ki ellen?
– Hát a frankok ellen – vágta rá Farkas megkönnyebbülve, mert látta, hogy a megölt Veszett kutya, alvezérét nem avatta be minden titkába.
– Hazudik! – mordult fel Csipás, a másik haramia, aki hosszú, busa szakálla végét, arasznyi csimbókba fonta. Az alul elvékonyodó szőrfonat úgy rezgett, fityegett, álla minden mozdulatára, mint a mocsári patkány farka. – Be akar csapni! – kiáltotta és cimborájára nézett.
– Nem tudom, hazudik-e vagy sem, de azt tudom, hogy Wagner kapitánynak, biztosan válaszolni fog. − Még arra is, amit nem kérdezett. Ismerem a módszereit. Főleg a tüzes vasat kedveli – vigyorgott biztatóan Farkasra, fekete szuvas fogait mutogatva. – De, most ne húzzuk az időt! Készüljetek! Nem szeretnék összefutni, az őket kereső felderítőkkel.
A rablók, a réten gyülekeztek. A foglyok lábait eloldozták, csak a kezük volt hátrakötve. Néhány rabló, a nádas felé figyelt.
– Hol van Csikasz, Dankó meg Enyves? Még nem tértek vissza? Eh, vigye őket az ördög! − Majd utánunk jönnek – morogta a vezér rosszat sejtve. – Egy ló hozza a zsákmányt, mi gyalog megyünk a rövidebb úton.

A másik nádkunyhóból előkerült Vajt, és Ede. Ha nem lettek volna ilyen szorongatott helyzetben, biztos nem állták volna meg egymás ugratása nélkül. A megszokott hadi ruha helyett, alsóruhában, ingben, gatyában ácsorogtak. Farkas, Ede vékony, szőrös lábait látva, Medvére vigyorgott, aki barátja bedagadt szemét és felszakadt ferde száját látva, magáról megfeledkezve nyerített fel. Farkas is felnyihogott, mert Medve bedagadt arca a nevetéstől még inkább eltorzult. Csak egyik szeme látszott, a másik egy ütéstől, körbe be volt dagadva. Ki tudja meddig folytatták volna, de hirtelen ismerős rigófütty hallatszott innen is onnan is. A rablók nem törődtek vele, a ló málházásával voltak elfoglalva. Újra felhangzott a fütty. Ezek nem a mi embereink – hervadt le Farkasék reménye. A jeleket, biztos a rablók fürkészei hallatják.
– Öten előre, öten hátra – rendelkezett a rablóvezér. – Indulás! Az elöl haladók egy a nád sűrűjében alig látható titkos ösvény felé tartottak. Itt már vége volt a rétnek, a foglyok meztelen lábát az egyre sűrűbb nád éles levele, hegyes torzsája vagdosta, szurkálta véresre.
– Oda se neki! Fájós, sebes lábbal, legalább nem tudtok elszökni – röhögtek jóízűen a rablók.
Már majdnem a sűrűbe értek, mikor valami történt. A rablók, megtorpantak. Csörtetés, dulakodás, ordítozás hallatszott. Az elöl haladók közül az egyik, horgas nyílvesszővel az oldalába tántorgott vissza.
– A bujdosók – nyüszítette. Csak ennyit lehetett érteni, a többi bugyborékolásba veszett.
– Földre! – kiáltotta Farkas, barátját magával rántva. Furkó, a lóra ugrott, nem törődve sem foglyaival, sem cimboráival, visszafelé menekült. De nem volt esélye. Már bekerítették őket. Mielőtt a nádkunyhóhoz ért volna, nyíl találta el. Tüdőlövés. Sípolva, fuldokolva, orrán,– száján véres habot hányva esett le a földre. A málhával megrakott ló néhány tétova lépés után megállt és legelni kezdett.

A többi rabló, akit még mozogni tudott, szétszóródva igyekezett az általuk ismert rejtekutak felé. Csakhogy ezeket az utakat maguk a bujdosók taposták, náluk jobban a nádast senki nem ismerte. Itt is, ott is, az őket tárt karokkal váró bujdosók ólmos botjai, fokosai várták. Egytől egyig, mindet agyonverték. Mikor végre minden elcsendesült, Farkasék felemelkedtek.
– Kik vagytok? – kérdezte Medve
– Az ellenségeitek ellenségei – felelte a szálfatermetű Zolta. – Ti ugyebár, a szkíta puszták magyarjai, a messzi keleten maradt testvéreink vagytok?
– Igen – válaszolta Farkas. Azok. Még ha ez így, alsóruhába nem is nagyon látszik – nézett végig magán vigyorogva és Ede lábai láttán, újra elröhintette magát.
– No és mit kerestek itt, a Hany nádi világában, ti a füves puszták szilárd talajához szokott lovasai? – kérdezte Zolta, aki nem vett észre semmit, vagy legalább is úgy csinált.
– A bujdosókat kerestük. De úgy érzem meg is találtuk – nyújtotta kezét Farkas, és feldagadt, fájó arcára mosolyfélét próbált erőltetni.
– Azok lennénk. Ráhibáztál! – mondta Zolta és jól megszorította a feléje nyújtott kezet.
– Akkor adjátok vissza ruháinkat, fegyvereinket! Lovaink megvadultak és elvesztek a nádasban. Remélem nem nyelte el őket a mocsár!
− Azok miatt ne aggódjatok! – Biztonságban vannak. Nekik köszönhetitek, hogy rátok találtunk. Egy órányira innen, egy szép, dús füvű réten legelésznek. Nem messze szállásunktól.

Az alsóruhás magyarok, Furkó málhás lován mindent megtaláltak. Gyorsan felöltöztek, felkötötték fegyvereiket, felhúzták csizmáikat. Újra embernek érezték magukat, önbizalmuk visszatért. Farkas, még Gyöngyvirág ajándékát is megtalálta, a kiszenvedett rablóvezér tarsolyában.
– Jöjjetek velünk, szerény szállásunkra! Tudós táltosunk, és javas asszonyaink gyógyírt tesznek fájó tagjaitokra – hívta őket Torda, majd nyugtalanul végigjárta a környéket, minden hullát hátára fordított, és alaposan megnézett.
Zolta, aki nem találta Veszet Kutya rablóvezért a halottak között kedvetlenül tért vissza. Alig tudta leplezni csalódottságát. Farkas mikor megtudta mi bántja új barátját, nevetve ölelte át a vállát.
– Jótett helyébe, jót várj! − Ti megmentettetek minket, biztonságba helyeztétek kedvenc harci paripáinkat. Mi is adunk neked egy ajándékot.
– Zolta vizsgálódó, kétkedő tekintetére válaszul elmesélte neki hol találja azt, amit keres. Zolta kis idő múlva elégedetten sietett utánuk. Mikor utol érte őket, vidáman meglóbálta az ismerős mellényt. Veszett Kutya bőrmellényét. Abba csavarta levágott fejét.
– Nem is tudod milyen örömet, megnyugvást adtál nekem és a környék, bujdosó népének!
Ó! Hogy mennyi gyászt, fájdalmat köszönhetünk neki. De ennek már vége. Otthon, lándzsára tűzöm a fejét. Had lássa mindenki. Veszett Kutya rablóvezér, nincs többé.

(Magyar Irodalmi Lap)

Comments

#1

Nincs bemásolva a teljes mű.

a saját érdekemben is elolvastam és elfogadtam a a weboldal felhasználási feltételeit

Vekeri Fesztivál 2012!

On Air

<<<Zene>>>

5:00–7:00
Zene a tiszta magyar hangon.
(Zene)
Most hallható:

Következik Több mai műsor | Több heti műsor

Korabeli revíziós dalok órája

7:00–8:00

<<<Zene>>>

8:00–9:00

Programajánló

    Hozzászólások

    User login

    Poll

    Ön szerint komoly szervezet a Terrorelhárítási Központ?
    Igen, vérprofik
    10%
    Nem, dilettánsok
    74%
    Nem tudom
    16%
    Total votes: 172

    Szent Korona Rádió hírlevél

    Iratkozz fel hírlevelünkre!