A magyar munkásság értékvilága és gyermeknevelési normái - 2. rész

Azzal, hogy a múlt században a forradalom és szabadságharc „nemzetközi” proletár összefogásának, magyarán: a „dicsőséges” Vörös Hadsereg saját katonáival és népével szemben is hazug indítékú leverése sokkos állapotba hozta a nemzetet, azzal is járt, hogy a nemzet néppé, gyáva néppé hitványult.

A munkások nem tárgyi értékei Aki olvasta a föntebb említett helyek bármelyikén a kultúráról szóló írásomat, megérti, miért veszem együvé az összes nem tárgyi értéket. Ezek adják a kultúrát. Az olvasott (tanult) és az életkultúrát (amit először otthon kapnak és művelnek a gyerekek is), de életük során mind a tudás, mind az életkultúra milyensége változik. Ez természetes. Az életkultúra rendkívül heterogén lett, mégis kialakultak tipikus, illetve tipizálható helyek, fogyasztási és szórakozási szokások, a munkához való viszony is egyre veszélyesebb mértékben és irányban változik. Nem ez a témánk, de csak abból indulhat ki, aki gondolkozni képes, hogy az olvasott és a az életkultúra együtt adja az élő kultúrát.
A szülő, vagy ha így jobban tetszik: a szülői ház adja ennek az első szintjét. Sajnos nem állíthatom, hogy az alapját, mert a folyamatos manipuláció, valamint a pontosan kidolgozott szándékos nép- és nemzetbutítás képes egész egyszerűen lerombolni az otthon kapott alapokat.

Mi nem ezzel foglalkozunk, hanem azzal, hogy a magyar munkás – amíg közeli kapcsolatban volt vagy lehetett gyermekével, miféle szellemi értékeket, milyen kultúrát adott át, és ezt a múlt század utolsó harmada előtt születettek többnyire meg is őrizték. Ennek egyszerű oka van: nagyjából a televíziózás elterjedéséig tartott a valóságos gyermeknevelés, mint szülői foglalatosság. Utána már a tömegkommunikáció butította reklámszlogenekben gondolkozóvá és kommunikálóvá a legújabb nemzedéket. Ezzel a kultúra minden részét átszövő kommunikációromlás megkezdte bomlasztó munkáját: ahogy a kommunikáció, ami a magyar fogalmi nyelvben a gondolatok közlésére használatos mondatokban történt, fokozatosan szétesett.

Eredetileg nem a tömegkommunikáció a nemzet ellensége, hanem azok, akiknek birtokában van, és élve a lehetőséggel, a nemzet tömeggé változtatásán dolgoznak. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a gondolkozás is munka. Kinek mekkora, szinte mellékes, ha lehet nivellálni a közönséget, a tévé nyilván lefelé nivellál, a legbutábbakkal is „beszél”, és a szellemi lustaság egyre jobban terjed, holott annak a lehetősége is meg lehetne, hogy megőrizze, esetleg ne csak terjessze, hanem emelje is a kultúra, a tudás és a tájékozottság színvonalát.

Kivétel az a család maradt, amelyik egyrészt egész család, másrészt anyanyelvén beszélgető – és egyáltalán beszélgető – család maradt. Az ilyen családokban gyakori, hogy egyáltalán nincs televízió, ellenben napi rendes szokás maradt az olvasás. Ha máshogy nem, elalvás előtt.

Az erkölcsi nevelés
Mint említettem, a vallásosság mindig jellemezte a magyar nemzetet. A kereszténység felvétele, így a római hitre való áttérés mellett is megőriztük ősi összetartozásunkat. Az a viszonyrendszer, ami szociológiai értelemben az erkölcsi, szerkezetét tekintve változatlan, azonban ezen a minőségen belül a viszonyok mennyiségi szerkezete változott, és változik is. (Csak egy példa: a barátságnak, függetlenül tényétől, vannak fokozatai, és ezek változók.)
Amit elsőként tanul a gyerek, normális esetben az anyjához való viszony, még ha az eleinte a táplálkozással össze is függ. Hogy milyen lesz a későbbiekben, abban nagyrészt részes az anya, de a gyerek (és másodsorban az anya) karakterétől függően befolyásolják az újabb kapcsolatok.

Az apához való viszony alapja – amíg olyan rendszer volt Magyarországon, amelyben a családfő valóban családfő volt, és képes volt eltartani családját – a kapcsolat természetét a szeretet mellett az apa munkájának és jellemének tisztelete határozta meg. Ez, függetlenül vallási parancstól, az emberi lényeghez tartozik. Ahogy a lány anyját, a fiú mintaként apját utánozza, és az anyai szeretet puhasága mellett kiegészíti ezt az apa iránti szeretetteljes tisztelet.

A nyíló értelem képes volt befogadni azt, akit a szülők egyaránt szerettek (imádtak): Istent.
Amíg nem a nemzetközi zsidó tőke jellegzetes utilitarista ateizmusa határozta meg az ország életét, a templomba járás, a szent ünnepek megtartása természetes szokás, gyakorlat volt. Ebben az állam, amely nem polgárai ellen, hanem értük volt, természetesen segítséget is adott.
A nyíltan vállalt, később titkon őrzött hitében a magyar nemzet érdekes jellegzetességet mutatott: az Alföld és a Dunántúl hívő kereszténysége között mutatkozott – és ma is mutatkozik. Nem annyira a keresztény vallás felekezetei között levő, sokan nem is sejtik, milyen csekély különbség, ami döntő, hanem a keresztény felekezeteket jellemző erkölcsi értékek (erények) hangsúlyosságát tekintve.

A főváros lakossága és enyhén szólva sajátos erkölcsiségét elsősorban a haszonelvűség jellemezte mindig, de nem kizárólag az úgynevezett felköltözöttek gyakorolták mély hittel vallásukat. Ez ránk csak annyiban vonatkozik, hogy a gyári alkalmazott munkásság jellemzően vallásos, de legalábbis hívő volt, különösen a szakmunkások, és a hitük valamilyen formában a kötelező ateizmuson túl is megmaradt. Ugyanígy az, ami Isten után az első volt: a nemzeti érzés, az összetartozás, amit a kommunista rezsim felülről szervezett, nem szervesen, mintegy magától létrejött közösségekben, hanem intézményesített és ellenőrzött álközösségekben kísérelt meg feloldani.

A nem fővárosi munkások, és általában a magyar lakosság alföldi értékrendjében az Isten-Haza-Család hármasság mellett erős érték maradt a gyülekezethez tartozás is. Ami pedig a gyakorlatban nyilvánvalóan látszott: a takarékosság és a személyiség tisztelete, az öntudatosság és az arisztotelészi „közép”, vagyis a mértéktartás, az independens (független) személyiségű egyén, a szabadságigény magas foka volt és maradt jellemző.
A katolikus értékekhez közelebb álló dunántúli magyar számára a felebaráti szeretet, a nem félreértendő alázat és a szentek tisztelete, amibe természetesen Szent István és Szent László tisztelete volt és maradt jellemző. Másképpen fogalmazva: a Szűz Mária-tisztelet, Apor Vilmos szentsége, mind ahhoz a vidékhez köthető. Szent László hermája is a győri székesegyházban van, Apor Vilmos földi maradványait őrző kő szarkofággal átellenben, de az erkölcsök változása miatt ráccsal elzárt területen.

Az erkölcsi nevelés lényegét a magyarságba tartozás genetikailag máig is kódolt, jellegzetes magyar mentalitásban találjuk meg. Ezt segítheti a szülők és az iskola, de a globalizáció a látható, tapasztalható dolgokban több vonásában sikeresen irtotta.

Globalizációnak nevezem mutatis mutandis a kommunizmust is, különösen annak hangsúlyozottan nemzetellenes „nemzetköziségét”. Ennek abszurditása világosan megnyilvánult ott, ahol a fogalmi gondolkozás nem mondatokban jelenik meg, mint tiszta anyanyelvünkben, hanem szavakban. Egyszerű magyarázata van azok számára, akik értik, mi a különbség az absztrakcióra alkalmas gondolkozás, az általános fogalmak használata, megértése, és a mindenre csak konkrét egyediségében, illetve az absztrahálásra alkalmatlan nyelvek között. A legkifejezőbb példa erre „az épülő kommunizmus nagy országa”, a Szovjetunió, ami kommunista imperializmusát képes volt úgy eladni, hogy az felszabadítás (azok számára, akik ugyanúgy gondolkoztak), ugyanakkor a területszerző háborúi közül a legvéresebbet, a második világháborút honvédő háborúként tudta eladni a saját népének. Nemzetköziség jegyében hazát védeni. Ugyanolyan arcátlanság a tompaelméjűek megtévesztésére, mint azt állítani, hogy az USA érdekében a magyar hazát védik zsoldosaink példának okáért Afganisztánban, miközben magyar honvédség nem is létezik. A magyar hadsereg teljes létszáma, hála Bajnainak, aki 3000 új íróasztal melletti munkahellyel gazdagította a Honvédelmi Minisztériumot, a honvédségnek nevezett félirodai, félharctéri, adófizetőinken élősködő, semmire sem jó, legfeljebb gyászt hozó tevékenysége, összesen 15 százalékkal kevesebb embert alkalmaz, mint amennyit megcsonkított hazánknak Trianonban fegyveres haderőként engedélyeztek.

Ilyen körülmények között a 20. századi magyar posztindusztriális társadalom, amely már nem árut termelt, legfeljebb iratokat és tudatlanságot, az eredeti munkáserkölcsnek éppen a lényegét pusztította el csaknem teljesen.
Nem szavak kérdése, a tények magukért beszélnek.
A magyar munkás a föntebb említett, és az etikát illető, hivatkozott írásaimban meghatározott etikai pillérek és alapértékek mint rendezőelv mellett – ezúttal nem ügyelve arra, hogy az ország melyik felében vannak hangsúlyosan katolikus, vagy protestáns (elsősorban református) jellegű értékdominanciák, a következőket vallotta magáénak.

A hitet és minden vallás tiszteletét. Ezen nincs mit magyarázni.
A hazaszeretetet, amire nagyon jellegzetes példa 1956.
Ezzel kapcsolatos az állhatatosság és az önfeláldozásra való készség.
Ennek velejárója a bátorság, ami nem azonos a vakmerőséggel, ami az élet semmibevétele, hanem a félve is kitartás.
Az élet tiszteletét, és e tisztelet csúcsát, a holtak iránti kegyeletet, amihez őseink tisztelete is hozzátartozik.
A munkás életet, a munkát, a szaktudást. Aki szakmunkás, és érti, tudja a szakmáját, örömét leli benne, ezt tapasztalatból minden munkaterületen tapasztalhatjuk.
A munkás élet öröme önmaga jutalma, de ennek mély, lelki indítéka is van: a kötelességtudat: kötelesség a munka tisztességes elvégzése akkor is, ha elfáradunk, kötelesség a családunkért kiállni, és gyermekeinket eleinktől kapott erkölcsünknek megfelelően nevelni. Az ilyen ember őszinte, nincs szégyellnivalója, ezt minden munkásember és munkás ember szem előtt tartotta.
A családunk és gyermekeink biztonságát a takarékosság erénye adta. Ismétlés, de elengedhetetlen, különösen a múlt század utolsó harmadára kialakult harácsolás, a kaparás, ami a parasztságban korábban az irigységgel párosult: a mértéktartó takarékosság, amivel nemcsak a távoli, ismeretlen jövőt alapozta meg a munkás, hanem a nyugodt, gondtalan életet is. „Nem gazdagon bár, de gondtalan, serényen” – ahogy Sárközi György fordításában Faust mondja.
Az igazmondást és az igazságosságot, ami a becsületes élet egyenes és tiszta voltát adja. Az igazmondáshoz másfajta bátorság szükséges: a becsület adta lelkierő.
A tisztességet és a hálát, mert a tisztességes ember nem árt másnak, viszont a kapott értéket, akár a megbecsülést, akár a dicséretet hálával fogadja. A tisztességes embernek becsülete van, hiszen becsületes.
A valóságos szerénységet mindig becsülte, hiszen a nem hivalkodó bölcsesség, a diszkrét tanácsadás megbecsülést is jelent, a méltóságot nem csorbítja, és nem mutatja magát másnál kiválóbbnak. Ennek testvére a türelem, hiszen a szerénység nem türelmetlen, hanem nagylelkű. Mindemellett tapintatos, nem tolakodó.

A végére hagytam, hiszen minden már erkölcsi érték feltételezte, és remélhetőleg már a közeljövőben is természetes velejárójaként értékeli a munkás ember hűségét. Nem azért, mert a hűtlenség a fentiek mindegyikével ellenkezik, hanem azért, mert hitünkhöz, hazánkhoz, családunkhoz, barátainkhoz, ígéretünkhöz, szerelmünkhöz, kötelességünkhöz való hűségünk nemcsak a jövő emberét kell, hogy jellemezze, hanem őseinket is a töretlen hűség jellemezte.
Mindezeket adta át eredetileg az egész magyar nemzet, hiszen kultúránk annyira egységes volt, hogy „úr és paraszt” ugyanúgy mulatott, ugyanarra táncolt, ugyanazok a dalai voltak. Feltéve persze, hogy hazájához és nemzetéhez hű volt.

Ezt a hűséget, és ezeket az erényeket adta át a munkás ember a gyermekeinek mindig. Az igazi munkásosztály, ha józan maradt, és ha józan gondolkozású, magyar ember volt alkalmazója, ide értve a kisiparost is, akinek erkölcsétől megélhetése függött.
Azzal, hogy a múlt században a forradalom és szabadságharc „nemzetközi” proletár összefogásának, magyarán: a „dicsőséges” Vörös Hadsereg saját katonáival és népével szemben is hazug indítékú leverése sokkos állapotba hozta a nemzetet, azzal is járt, hogy a nemzet néppé, ráadásul gyáva néppé hitványult. Ezért a munkás a „közvagyonból”, aminek birtokosa a diktatúra vezetősége volt, mert az rendelkezett mindennel, tolvajjá tette a munkást, csalóvá a vállalkozók csaknem mindegyikét, és saját tapasztalatból mondom, a visszatérő „Kundschaft” megelégedettségére rászoruló kisiparosok fiatalabbjait is. (A megrendelők igen gyorsan elmaradtak, és rengetegen adták vissza saját erkölcstelenségük bizonyítványaként az iparengedélyüket.)

A gyermeknevelés és az életpálya-minta
A huszadik századra alakult ki a munkásságnak az a társadalmi rétege, amit föntebb leírtam. Ezt szem előtt kell tartani, már csak azért is, mert erre az időre bontakozott ki a maga modernebb formájában a szakszervezeti mozgalom, aminek egyes vonatkozásait a teoretikusok ügyesen felhasználták arra, hogy munkásmozgalom néven a maguk ilyen-olyan tudása vagy ismeretei révén békétlenséget szítva, végeredményben kis befektetés (rövid agitátorképző-végzés) után hivatásos forradalmárokként önmagukat is eltartassák ugyanazokkal a főként gyári munkásokkal, akiket a „kizsákmányolás” (a munkát adó) ellen uszítottak.
Ami a szakszervezeti mozgalom, illetve mozgalmak eredeti és valóságos értelmét illeti: szükség volt rájuk, amint idegen lelkű, idegen gondolkozású tőkések a korábban említett ateista utilitarizmus jegyében a mértéktartó és tisztességes munkálkodás helyett már nem is azért fektettek be pénzt, hogy akármilyen árut állítsanak elő, hogy azt reklámok hazugságaival az elbutított vásárlókkal effektív szükségletként hitessék el, így olyan piacot hozzanak létre, ami már nem az áruért, hanem a pénzért működik. A pénzt nem árutermelésre használták, hanem arra, hogy a fogyasztással megszédített vásárlók révén ne tisztes haszonhoz, hanem minél több pénzhez jussanak.

Ez a gondolkozásmód a 20. század első felének munkásaitól még teljesen idegen volt, gyermekeik vagy unokáik azonban már a reklámok rabszolgáivá váltak. Ennek okaira föntebb már rámutattam.

Nem kell politikai éleslátás, hogy észrevegyük a tömegbázist: a nincsteleneket, vagyis elsősorban az alkalmi munkásokat, illetve naplopókat. A proletárokat, akik lehetőleg munka nélkül, mások terhére akartak élni. Ez a réteg természetesen átvette a demagógiát: ők azok, akikből a tőke él, és máris megvolt az a réteg, amelyikre valóban rá lehetett mondani, hogy nincs vesztenivalója. Az jellemző, hogy a trieri Mardocháj (Mardochai) rabbi fia, aki Marx néven tette magát világhírűvé, ezt szószékre illő költőiséggel így írja: „csak a láncukat veszíthetik”.

Ez az életforma egyetlen olyan embernek sem felel meg, akit joggal nevezünk munkásnak. A munkás dolgozni akar, munkájáért pedig munkabért akar kapni, békében élni az életét. Egészséges lelkű ember nem harcolni, hanem élni akar. Békében Istennel, hazáját szeretve, családját eltartva, gyermekeinek (többnek, mert „egy gyerek nem gyerek” – ha emlékszik még erre valaki a hétmillió magzatot meggyilkolt hazában) tudást (nem csupán bizonyítványt), és az övénél jobb létet akar adni.

Dr. Szitányi György

User login

Poll

Ön szerint komoly szervezet a Terrorelhárítási Központ?
Igen, vérprofik
10%
Nem, dilettánsok
74%
Nem tudom
16%
Total votes: 172

Szent Korona Rádió hírlevél

Iratkozz fel hírlevelünkre!