Kocogány, bozogány és haza eladó!

Nem keltek pánikot, nem is vagyok pesszimista, de nem abból indulok ki, hogy bennem milyen harci düh és elszántság van, és maradt meg 1956-os – jókor és jó helyen történt – könnyes fegyverletételem óta.

Szeretett Nemzettársaim! Magyar Honleányok és Honfiak!

Azóta, akárhogy számolom, legalább két teljes generáció nőtt fel. Ebből az következik, hogy mindazok, akik – a szám kereksége kedvéért – 1950-ben, és azóta mentek iskolába, olyan butító átnevelést kaptak, hogy 1957-től fokozatosan sikerült megfélemlíteni, és minden érzelmétől, eredeti jellemzőjétől megfosztani a magyar nemzetet.

A tanárok általában féltek. Aki nem félt, mint egyik tanárom, nyugdíjba került, amint egyetemista fiát 1957-ben kötél általi halálra ítélték a harcokban való részvétel miatt. Akik tartottak a megtorlástól, bennünket, akik még nem fejeztük be a középiskolát, a meggondolatlanságtól óvtak, mi pedig tudtuk, kik azok, akik előtt nem szólunk semmiről.

Volt még valami. Ma már nagy szó, akkor még természetes volt: a közösség becsülete. Ha így jobban tetszik: a betyárbecsület. Osztálytársam, akinek azt mondtam, hogy újabb forradalom esetén felakasztom, nem rohant elvakult kommunista és zsidó főelvtárs apjához, hanem hallgatott. Azért, mert az osztálytársak akkor (az egyetlen, orosz iskolából, a Gorkijból oda került kivételével) megvédték egymást akár önmaguktól is. Az idegennel pedig nem beszéltünk.

1990 után találkoztam az akasztással megfenyegetett osztálytárssal, és tudta, hogy őt biztosan nem akasztanám fel. Osztálytársak voltunk, nem spiclik.

A kommunisták annyit emlegették az osztályt egészen más, társadalmi értelemben, hogy teljesen kiirtották az iskolákból folyamatosan kikerülő magyar emberekből az összetartozást, és helyette félelmet tápláltak (gyakran vertek, vagy gázoltak) beléjük.

A magyar társadalom már az 1970-es években (az „új gazdasági mechanizmus” önzésre épült idiológiájának hatására) ugyanúgy magányos egyénekre hasadozott, mint azt Jürgen Habermas A magányos tömeg című könyvében megírta. Az 1968-as és utána következő események, amik így-úgy végighullámzottak a világon, és mindenféle felszabadítási mozgalom, akár téves, akár keresztényi volt, leveretett, és a hatalom birtokosai szétverték a közösségeket.

Lehet rá emlékezni: ezt úgy nevezték, hogy atomizálódott a társadalom. Erre az alapra épült az egyedüllét szorongása egyfelől, az elvadult önzés posztindusztriális társadalma másfelől.

A kereszténységet nemcsak a zsidók aknamunkája ásta alá, hanem a lustaság is. Végighajszolt munkahét után ünneplőbe öltözve templomba menni? Nem, ilyen strapáról már szó sem lehetett, és ha mégis munka van a hétvégén, akkor hajsza a kis telken, hogy végre birtoka legyen az embernek, és ha már birtoka, akkor szebb, mint másnak, és a kapcsolatok szomszédság helyett a „török átok”, csak rossz szomszéd vált közhasznú értelművé.

Nem akarom levezetni, de a szomszéd szó a környező nyelvek egy hányadában is megvan a maga megfelelő módján, és első szótaga összetartozásra utal. Még a német Nachbar is mellette levőt jelent. A szláv „szam”, „szom” egymáshoz tartozást jelentett. Ha egy szerb gyerek egy évszázaddal ezelőtt szabadságharcot játszott a magyar szomszéd gyerekkel, vagy akár az oláh, székely gyerekkel, így minősítette magát: „Ja szam Damjanich”. Aki jó tanártól tanult oroszul, amikor az volt kötelező, tudja, hogy a „szam” szó értelme ’személyesen’. A rokon „szamozascsíta” pedig ’önvédelem’. A szomszéd eredetileg mintegy önmagunk kiterjesztése. Ahol lakom, a szomszéd mindig észleli, ha idegen kerül a házunk közelébe. Így értendő, és vidéken egészséges lelkű emberek között ez így is van.

Mégis ellenfél lett sok szomszédból, elsősorban telekszomszédból, mert az ő füve szebb, a háza nagyobb, a kerítése cifrább volt. Ehhez már csak a liberalizmus kellett, a vele hozott ateista egzisztencializmussal. Egyetlen érték lett: az egzisztencia, amiben nemcsak a magam gyarapodása, önértdeke van jelen, hanem az egoizmus is, ami a francia felvilágosodás terméke. Ez a szellemi sivárosodás jellemezte, jellemzi az ipari és a következő, az iparutáni társadalmak emberének egyre kevesebb dimenzióval bíró lényét.

A magyarságot ősi közös léte, hagyományai, őseredeti nyelve, és az általa egységes kultúrája összetartotta egészen addig, amíg a szláv lustaság és a balkáni marakodás ateizmussal való keveredése hittelenségének biztos pontot nélkülöző világában el nem bizonytalanította. Amint elvesztette szeme elől, tudatából a direkciót, mert elvette tőle a bolsevik iskola, utána a liberális és neoliberális iskola, minden támpontja, erkölcsi érzéke, a jó és rossz közötti különbségtételre való képessége elveszett.

Istennek legyen hála, hogy még élünk néhányan, és vannak ébredő unokáink, mert gyerekeink korosztályára nem számíthatunk. A gyerekek legszívesebben nyilvánosan elpusztítanának, mert pénzt tőlünk általában nem kaphatnak, ócska, csóró nyugdíjasok vagyunk, ráadásul holmi hazafiasággal, magyarkodással tömjük az ő gyerekeik jelen századra üres fejét. Azt hiszik, ezzel szüleik ellenségévé tesszük őket, ráadásul velünk jönnek a kicsik templomba is, ami végképp érthetetlen és megbocsáthatatlan.

Látták volna, milyenre alakult keresztfiam szüleinek a feje, amikor elmondta, hogy Esztergomban benézett a templomba, és „ott volt a Jézuska”! Ha nincs ott húgom, a nagyanyja, nem vehette volna meg nekem ajándékba az ott vásárolható, nyakban viselendő bőr apostoli kettős keresztet.

Megkérte a Nagyit, hogy segítse ki, és kapott „kölcsön” nagyanyjától valahány forintot ahhoz, hogy a születésnapomra ezt kapjam tőle.
Borzasztó avíttak, ósdik vagyunk: magyarok és keresztények.
Semmi EU-konformitás, csak Isten, Haza és Család. Nagy-Magyarország, nemzet, rovásírás.
De még vagyunk!
Mi még vagyunk. Egyre gyorsabban fogyva, de még megvagyunk. Magunkban bízhatnánk, de nekünk a hátországunk olyan haza, ami egyre inkább virtuálissá lesz.
Rajkát felvásárolták a tótok, mert minden eladó.

A „Déli régió” érdekes helyzetben van, mert a szerbek még kevés földhöz tudtak hozzájutni, de ahogy a Balaton környékét németek és idegenszavú zsidók, Somogy egy részét hollandok, más részét pedig németek vásárolták fel. A nyugati területen pedig már a labancok szántanak.

Simán kivásárolják alólunk a Kárpát-Medence Trianonban, majd Párizsban meghagyott részét. Ilyen üzletelő, hitvány kormányokat választ magának a „magyar” nép, ami már nem magyar, mert kozmopolita, már nem szereti szülőföldjét, mivel öntudatlan plázabohóc, és már régen nem nemzet: mint föntebb írtam: több mint hat évtizede ontja iskolába a butítandókat, és lesz a népből népség.

Testvéreim, Szent István népe lassan már csak legenda. Szent László pedig egy koponyacsont-darab, most éppen idegenek vizsgálgatják, tanulmányozzák. Őket érdekli. Nem tudom, miért, talán el akarják adni a hermáját, jó ára lehet a piacon.
Az unokákban reménykedem.

Nem bízom, csak néhányukban, de reménykedem, hogy megvédik ezt a felszámolásra, szétosztogatásra ítélt földet, és hátha ismét „ Csillag esik, föld reng, jött éve csodáknak”, és előbújik a földből Atilla király kardja, hogy a jövő hun királya ismét legyen „pöröllye világnak”.

Másban nem bízom, még a sarkukra álló nagymamák dacos lármájában sem. De amíg vannak unokáink között magyarok, a talpuk alatt magyar lesz a föld.

Ha feladnák, néma csend. A csendben pedig nem azt mondja majd Lear király hűséges udvari bolondja, hogy „Oh, jaj, király, mily balszerencse”, hanem ezt: „Ajvé, sélah, zo e gezeresz!”

Akkor az Úristen akkorát csap majd öklével erre a nyomorult világra, hogy véget ér a történelem, mert nem Gyurcsány kúrta el, hanem a magyar választók.

(Szitányi György - Szent Korona Rádió)

User login

Poll

Ön szerint komoly szervezet a Terrorelhárítási Központ?
Igen, vérprofik
10%
Nem, dilettánsok
74%
Nem tudom
16%
Total votes: 172

Szent Korona Rádió hírlevél

Iratkozz fel hírlevelünkre!