A kizárt "holokauszttagadó" püspök nyílt levele

Október végén kizárta soraiból a Szent X. Pius Testvériség a "holokauszttagadó" nézeteiről ismertté vált Richard Williamson püspököt. Hallgattassék meg a másik fél is, közzé tesszük Williamson püspök válaszlevelét.

Előzmények

A Williamson kizárásáról szóló közlemény nem pontosítja, hogy mi volt a kizárás konkrét indoka, csak általánosságban fogalmaz. Eszerint Williamson elhatárolódott saját vezetőinek álláspontjától, nem volt hajlandó tiszteletet és engedelmességet tanúsítani feljebbvalói iránt.

Az angol püspök saját rendházát és magát a Vatikánt is nehéz helyzetbe hozta a svéd televíziónak 2009 januárjában adott nyilatkozatával, amelyben nyíltan tagadta a holokausztot. Ez az interjú ráadásul nem sokkal azután hangzott el, hogy XVI. Benedek pápa feloldotta a Marcel-Francois Lefebvre érsek által engedély nélkül felszentelt négy püspök - köztük Williamson - kiközösítését. A katolikus egyházfő egy interjújában később azt mondta: ha tudomása lett volna arról, hogy Williamson tagadja a világháborús gázkamrák létezését, nem oldja fel a kiközösítési határozatot.

Williamsont 2010 áprilisában egy németországi bíróság tízezer eurós pénzbírságra büntette, amelyet másodfokon 6500 euróra csökkentettek, de az ítéletet végül eljárási hibára hivatkozva megsemmisítették.

Williamson püspök Fellay püspöknek írt nyílt levele

[Kiemelések és a szögletes zárójelek a fordítótól]

Excellenciás Uram!

Köszönet az október 4-i leveléért, melyben Ön velem az Ön saját, a főtanács és a káptalan „megállapítását”, „nyilatkozatát” és „döntését” közli, hogy én nem vagyok többé a Szent X. Pius Papi Közösség papja. Döntésének okai, melyek alapján kizárja az Ön szolgáját, így hangzanak: [a kizárt személy] továbbra is megjelentette az Eleison kommentárokat; támadta a közösség vezetőit; független apostolkodást végzett; a hívek között zavart támasztott; támogatta lázadó társait; formális módon engedetlen volt, konok és „nyakas”, nem veti alá magát semmilyen tekintélynek.

Nem lehet mindezeket az okokat egy szóval, az engedetlenséggel összefoglalni? Az Ön szolgája az elmúlt 12 évben helytelen és túlzott szavakkal és tettekkel bizonyára vétkezett Istennel szemben, de úgy gondolom, helyénvaló lett volna, őt erre mindenkor figyelmeztetni, hogy elnézést kérhessen az igazságnak és az igazságosságnak megfelelően. Mindazonáltal nyilván egyetértünk abban, hogy a probléma nem a részletekben van, hanem egy szóval kifejezhető: „engedetlenség”.

Nos, mindenekelőtt vegye tudomásul, hogy az Ön szolgája az Ön sok, többé vagy kevésbé kellemetlen utasításának szó nélkül engedelmeskedett. 2003-ban otthagyott egy fontos és gyümölcsöző apostolkodást az Egyesült Államokban, hogy [az Ön utasítására] Argentínába menjen. 2009-ben elhagyta e szeminárium rektori székét, és elhagyta Argentínát egy némaságra ítélt, püspöki szolgálat nélküli – mert ezt megtiltotta neki – penészes londoni tetőtérért cserébe. [Szolgájának] virtuálisan nem maradt más, mint az Eleison kommentárok szolgálata. A neki felrótt „engedetlenség” túlnyomó részét az teszi ki, hogy nem volt hajlandó e kommentárokat beszüntetni. Mindeközben 2009-től a közösség főnökének meg volt engedve, hogy őt diszkreditálja, és annyit sértegesse, amennyit csak akarja, és hogy a közösség tagjait – akik szintén ezt akarták tenni – az egész világon arra bátorítsa, hogy ugyanezt tegyék. Az Ön szolgája nagyon keveset reagált erre, és inkább hallgatott, mint hogy botrányos konfrontációkba bocsátkozzon. Úgy is lehetne mondani, hogy túl makacs volt ahhoz, hogy engedetlen legyen. De hagyjuk ezt, hiszen az igazi probléma máshol keresendő.

Hol rejlik hát az igazi probléma? Hogy ezt megválaszolhassuk, a vádlottnak engedtessék meg, hogy rövid bepillantást adjon a közösség – mely most éppen ott tart, hogy felbomoljon – történetébe. A központi probléma ugyanis sokkal régebben kezdődött.

Az 1789-es francia forradalom óta sok, egykor keresztény államban egy új világrend kezdett kialakulni, egy olyan világrend, melyet az Egyház ellenségei terveztek meg, hogy Istent kiűzzék a saját teremtéséből. Azzal kezdték, hogy a régi rendszert, melyben az oltár támogatta a trónt, az Egyház és az állam szétválásával [egy újjal] helyettesítsék. Az eredmény egy olyan társadalmi struktúra lett, mely radikálisan új, és az Egyház számára nehéz, mert az állam, mely ettől kezdve implicite ateista, végül minden lehetséges erejével ellenszegül Isten vallásának. Valóban, a szabadkőművesek Isten igazi imádatát a szabadság imádatával akarják helyettesíteni, hiszen a neutrális államban a vallás csak eszköz. Így kezdődik a modern időkben a könyörtelen háború az Egyház által védelmezett Isten vallása és az ember új vallása között, mely megszabadít Istentől és liberális. Ez a két vallás annyira kibékíthetetlen egymással, mint Isten és a Sátán. Mindenkinek választania kell a katolicizmus és a liberalizmus között.

Csakhogy az ember mind e kettőt akarja. Ezért találta ki Félicité de Lamennais a forradalom utáni időkben a katolikus liberalizmust, és ettől kezdve az Egyház hétköznapjává válik a kibékíthetetlenek kibékítése. 120 éven keresztül Isten irgalmassága egy sor pápát ajándékozott Egyházának, XVI. Gergelytől XII. Piusig, akik közül a többség világosan és szilárdan kitartott, miközben a híveknek egy állandóan növekvő száma az Istentől való függetlenség irányába kezdett hajlani, a materiális örömök felé, amihez a liberális katolicizmus mindenkor megkönnyíti az utat. A növekvő korrupció végül elérte a püspököket és papokat, és ekkor Isten végül megengedte, hogy ők a nekik megfelelő pápákat válasszák, vagyis olyanokat, akik csak színlelik, hogy katolikusok, miközben valójában liberálisok, akik jobbra beszélnek, de balra cselekszenek, akikre az ellentmondások, a többértelműségek és a hegeli dialektika a jellemző, röviden: a hazugság. Ez a II. Vatikáni Zsinat újegyháza.

Jött, ahogy jönnie kellett. Csak az álom tudja az összeegyeztethetetlent összeegyeztetni. De Isten – Szent Ágoston mondja – nem hagyja el azokat a lelkeket, akik Őt nem hagyják el, és segített a katolikus lelkek kicsiny maradékának, akik nem követik a II. Vatikáni Zsinat lágy hitehagyását. Kiválasztott egy érseket, aki ellenállt a zsinati prelátusok árulásának. Az érsek tiszteli a valóságot, nem akarja az összeegyeztethetetleneket összeegyeztetni, nem hajlandó álmodozni. Világosan, konzisztenciával és igazsággal beszél, úgy hogy a juhok felismerik az isteni Mester hangját. A papi közösség, melyet megalapít, hogy igazi papokat képezzen ki, kicsiként indul, de a zsinati tévedéseket és ezeknek alapját, a liberális katolicizmust határozottan visszautasítja. Vonzza magához azt, ami a világban igaz katolikusként még megmaradt, és minden olyan egyházi mozgalomnak a gerincét képezi, melyet tradicionalistának neveznek.

Mindeközben ez a mozgalom elviselhetetlen az újegyház férfiai számára – akik a katolicizmust a liberális katolicizmussal akarják helyettesíteni. A média és a kormányok segítségével mindent megtesznek, hogy a bátor érseket diszkreditálják, gyalázzák és száműzzék. 1976-ban VI. Pál – „Suspension a divinis” –, 1988-ban II. János Pál – „kiközösítés”. Ez az érsek feldühíti a zsinati pápákat, mert az igazságot megvalló hangja ténylegesen rombolja az ő hazugságszövevényüket. Üldözésük és „kiközösítésük” ellenére mégis állhatatos marad a közösség sok papjával együtt. Ez az Isten szavához való hűség a közösségnek 12 évnyi belső békét és külső jólétet biztosít. 1991-ben meghal a nagy érsek, de műve az anti-liberális elvekhez való hűségben, melyre ő építette, tovább folytatódik. Mit fognak tehát a zsinati rómaiak tenni, hogy megtörjék ezt az ellenállást? – A botot lecserélik a cukorral.

2000-ben a jubileumi év keretében a közösség nagy zarándoklata a közösség vallásosságát és erejét demonstrálja Róma bazilikáiban és utcáin. A rómaiakra ez akaratuk ellenére nagy hatást gyakorol. Egy bíboros meghívja a négy püspököt egy gazdag ebédre saját otthonába, ezt a meghívást a négyből hárman elfogadják. Közvetlenül a nagyon baráti ebéd után a Róma és a közösség közötti kapcsolatok, melyek 12 év óta lehűltek, ismét megindulnak, és ezzel a skarlátpiros gombok és márvány padlók általi hatalmas kísértés is beindul.

A kapcsolatok olyan gyorsan melegszenek, hogy már az év végén a tradíció sok papja és híve attól fél, hogy a katolikus hagyomány és a liberális zsinat között létrejön a kibékülés. Ez a kibékülés elsőre nem sikerül, de a közösség menzingeni főhadiszállásának hangja elkezd megváltozni, és az elkövetkezendő 12 évben a média és a világ előtt Rómával szemben kevésbé ellenségesnek és a zsinati egyház vezetőivel szemben barátságosabbnak mutatkozik. És fokonként, ahogy a kibékíthetetlenek kibékülése a közösség fejében előkészül, a közösség testének viselkedése, a papoknál és a laikusoknál is lépésről lépésre jóindulatúbb kezd lenni a zsinati pápák és a zsinati egyházzal szemben, mindazzal szemben, ami világi és liberális. Végülis a minket körülvevő világ nem is annyira rossz, mint ahogy azt velünk el akarják hitetni!

A liberalizmusnak ez az előretörése a közösség belsejébe, a papok és laikusok kisebbségétől felismerve, de nyilvánvalóan észrevétlenül a többség számára, ez év tavaszán vált világossá, amikor a tanbeli viták sikertelensége után, 2011 őszén az eddigi „nincs gyakorlati megállapodás tanbeli megegyezés nélkül” katolikus politikát, egyik napról a másikra a „nincs tanbeli megegyezés, tehát gyakorlati megállapodás” liberális politikájára cserélték fel. És április közepén a rendfőnök Rómának a megállapodás alapjaként egy többértelmű szöveget ajánl fel, mely nyíltan „a kontinuitás hermeneutikáját” támogatja, melynél a XVI. Benedek által annyira kedvelt receptről van szó, hogy a zsinatot és a tradíciót kibékítsék! „Új gondolkodásra van szükségünk”, mondja a rendfőnök májusban az osztrák disztrikt papjainak. Másképpen kifejezve: a közösség – mely 1970-ben azért alapult, hogy a zsinat újításainak ellenálljon – vezetője a zsinattal való kibékülést javasolja. Ma békülékeny! Holnap egészen zsinati!

Szinte hihetetlen, hogy Lefebvre érsek alapítását oda terelték, hogy elfelejtse vagy félretolja az elveket, amire felépítették. Ez a mi istentelen, modernista és liberális világunk csábító fantáziájának hatalma. Csakhogy a valóságot mégsem lehet fantáziák által befolyásolni, és a valóságnak egyik részét képezi az is, hogy az alapító elveit nem lehet eltörölni anélkül, hogy magát az alapítást ne pusztítsák el. Egy alapító olyan speciális kegyelmekkel bír, melyekkel egyik utóda sem. Ahogy Pio atya írta, amikor kongregációjának vezetői „újításba” fogtak az éppen végetért zsinat új gondolkodásmódja szerint: „Mit csináltok ti az alapítóból?” Az FSSPX rendfőnöke, főtanácsa és káptalana Lefebvre érseket szépen megtartotta, mint egy kabalababát, miközben új gondolatot ápolnak, mely félretolja a legsúlyosabb okokat, amelyekből ő a közösséget megalapította. Ezért a közösséget árulással romlásba döntik, legalábbis objektíve, tökéletesen párhuzamosan az Egyháznak a II. Vatikáni Zsinat által bekövetkezett bukásához.

Mindazonáltal, hogy igazságosak legyünk és ne túlozzunk: a közösség ezen lassú bukásának kezdete óta mindig voltak olyan papjai és hívei, akik látták a világosságot, és akik megtették, amit tudtak, hogy ellenálljanak ennek a bukásnak. Ez év tavaszán ez az ellenállás bizonyos szilárdságot és nagyságot ért el, úgy hogy a káptalan júliusban felállított egy akadályt, a ralliement hamis útján. De meddig áll fenn ez az akadály? A közösségnek mintegy 40 papja előtt, akik szeptemberben lelkigyakorlatra gyűltek össze Econe-ban, a rendfőnök a római politikájára utalva bevallotta: „Tévedtem”. Kinek a hibája ez? „A rómaiak becsaptak engem.” A tavaszi nagy válságból „egy nagy bizalmatlanság keletkezett a közösségben”, melyet „tettekkel és nem szavakkal lehet megszüntetni”, de kinek a hibájából? [A rendfőnök] tettei szeptember óta, beleértve az október 4-i levelet is, azt mutatják, hogy intézkedésekkel sújtja azon papokat és laikusokat, akik nem képesek, benne, vezetőjükben bízni. A káptalan óta úgy tűnik, csakúgy, mint korábban, hogy békülékeny és zsinati politikájával szemben semmilyen ellenállást nem tűr el.

És itt vagyunk annál az oknál, amiért a rendfőnök több ízben azt a szigorú utasítást adta, hogy állítsam le az Eleison kommentárokat. Valóban, ezek a „kommentárok” ismételten kritizálták a közösség vezetőinek Rómával szembeni békülékeny politikáját, és ezzel implicite támadták ezt. Ha e kritika keretében és ezen támadások során a hivatallal vagy személlyel szembeni illő tiszteletben hiány mutatkozott, akkor, ahol szükséges, boldogan kérek bocsánatot, de úgy gondolom, elég csak végig lapozni a kommentárok érintett számait, hogy megállapítsuk, hogy a kritika és a támadások általában személytelenek maradtak, mert sokkal többről van szó, mint csak személyekről.

És ami a sokkal nagyobb problémát jelenti, nézzük meg azt a nagy zűrzavart, ami jelenleg az Egyházban és a világban uralkodik, és számtalan lélek örök üdvét veszélyezteti. Talán nem kötelessége egy püspöknek, e zűrzavar valódi gyökereit megnevezni és nyilvánosan kipellengérezni? A világban hány püspök lát világosan, ahogy Lefebvre érsek világosan látott, és bocsát rendelkezésre olyan képzést, mely ennek a világosságnak megfelel? Közülük hányan tanítanak még egyáltalán katolikus tanokat? Talán nem kevés, aki ilyen? Mégis éppen ideje van egy olyan püspök elhallgattatásának, aki azt teszi, amit lelkek sokasága bizonyít, akik a „kommentárokhoz”, mint egy mentőkötélhez ragaszkodnak? És hogyan akarhatja egy olyan másik püspök bezárni a „kommentárokat”, akinek papjaival szemben be kellett vallania, hogy ugyanezen nagy kérdésekkel kapcsolatban hagyta magát bolonddá tenni, méghozzá több éven keresztül?

Ugyanígy, ha a csökönyös püspököt – csaknem négy év alatt az első alkalommal – egy független apostolkodásra felkérik, hogyan lehet azért megbírálni, ha elfogadja ezt a meghívást, függetlenül a közösségtől, vagyis azt, hogy bérmáljon és az igazság szavát hirdesse? Nem ez egy püspök valódi funkciója? Az ő beszéde Brazíliában nem volt „zűrzavar”, kivéve azok számára, akik a fent felsorolt tévedéseket követik.

És ha évek óta úgy tűnik, hogy a közösségtől elszakítva él, akkor az az igazság, hogy a békülékeny közösségtől elszakítva, de nem attól, melyet Lefebvre érsek alapított. És ha ő a közösség főnöke részéről gyakorolt tekintéllyel szemben engedetlennek mutatkozik, akkor az az igazság, hogy a főnöknek csak azon utasításaival szemben, melyek azon célok ellen irányulnak, melyek miatt a közösség megalakult. Melyik más utasítással szemben, kivéve a „kommentárok” bezárását, mondhatjuk azt, hogy ő vétkezett a „formális, konok és nyakas” engedetlenséggel? Létezik más? Lefebvre érsek nem volt engedetlen – kivéve az Egyház vezetőinek olyan aktusaival szemben, melyeknek természete az Egyház szétzúzására irányult, engedetlensége tehát inkább látszólagos, mint valóságos volt. Ugyanígy annak az „engedetlensége”, aki a „kommentárokat” nem akarta leállítani, inkább látszólagos, mint valóságos.

Mert a történelem ismétli önmagát, és az ördög mindig újra munkához lát: úgy ahogy tegnap a zsinat próbálta a katolikus Egyházat a modern világgal megbékíteni, és ahogy most látszik, hogy mindketten, XVI. Benedek és a rendfőnök a katolikus tradíciót a zsinattal akarja kibékíteni, úgy fogják holnap, ha Isten időközben nem avatkozik be, a katolikus ellenállás vezérei az immár zsinati tradícióval keresni a megbékélést.

Röviden, kedves rendfőnök Atya, Ön folytathatja az én kizárásomat, hiszen érveim biztosan nem győzték meg, de ez a kizárás inkább látszólagos lesz, mint valóságos. Nekem életfeladatom a Lefebvre-féle közösséghez való tartozás. 36 éve vagyok e közösség egyik papja. Egyike vagyok a püspökeinek, ahogy Ön is, csaknem egy negyedszázada. Egy tollvonás nem törli ezt el, ezért maradok a közösség tagja.

Ha Ön hűséges maradt volna az örökségéhez, és nem lenne felismerhetően hűtlen, akkor boldogan elismerném a jogát, hogy kizárjon. Csakhogy a dolgok olyanok, amilyenek. Remélem, hogy nem mutatok hiányos tiszteletet hivatalával szemben, ha rámutatok, hogy Önnek Isten dicsőségére és a lelkek üdve érdekében inkább le kéne mondania rendfőnöki tisztéről, mint engem kizárni. Adja meg Isten Önnek a kegyelmét, a világosságot és a szükséges erőt a szerénység és a mindenki java iránti odaadásból eme rendkívüli aktusához.

Nos, ahogy az évek során Önnek írt sok levelemet oly gyakran befejeztem,

Dominus tecum

+Richard Williamson

London, 2012. október 19.


(MTI, Barikád, Hagyományhű magyar katolikusok honlapja nyomán Szent Korona Rádió)

Comments

#1

Számomra sértő a „holokauszt” elnevezés a zsidók irtására amit részben hiszek, részben nem. A részletek nem érdekelnek mert a zsidók, Sztálin szolgálatában, évtizedekkel a nácik hatalomra jutása előtt milliók irtásában részt vettek. Magyarok is áldozatai voltak a többnyire zsidó Kohn Béla -féle gyilkos szörnyetegek borzalmas tetteinek amikor még semmit se tudtunk a nácikról.
Mint minden jelenség, a bolsevik zsidók kegyetlen népirtásait követte a zsidó ellenes náci mozgalom. Ezt a természetes folyamatot és amit nem csak ők hanem sok más ártatlan is megszenvedett többnyire saját maguknak köszönhettek. Igazán abba hagyhatnák az óbégatást és mások gyilkolását mert ami nem késik az nem múlik. Ez a természet rendje.
Maga a „holokauszt” szó azért sértő mert a zsidók irtását fontosabbnak tartja mint más népek irtását és ezért nem a genocídium hanem a „holokauszt” kifejezést használják. Ha hiszünk abban, hogy minden ember élete egyformán értékes akkor nem „holokauszt” -ról hanem genocídium -ról kéne beszélni. Beszélhetünk Indián, Magyar, Német, Örmény, Afrikai, Ázsiai és más genocídiumokról de csak a rasszista, cionisták és azok bérenceik beszélnek „holokauszt” -ról.
Mellesleg, nem hiszek semmit se aminek a tagadását a törvény tilt mert ott valami bűzlik.

#2

Az hogy Wiliamson úr a gázkamrák létezését és az áldozatok milliós nagyságrendjét tagadja, tehát inkább revizionista mint holokauszttagadó. (Mellesleg eme álláspontjának semmi köze a leveléhez, sem a kizárásához a rendből.)

a saját érdekemben is elolvastam és elfogadtam a a weboldal felhasználási feltételeit

Vekeri Fesztivál 2012!

On Air

Dél

12:00–12:15
Nándorfehérvár hősei előtt tisztelgünk dalokkal és hagyományos harangszóval.
(Déli blokk)
Most hallható:

Következik Több mai műsor | Több heti műsor

NépZene füleinknek

12:15–13:00

<<<Zene>>>

13:00–17:00

Programajánló

    Hozzászólások

    User login

    Poll

    Ön szerint komoly szervezet a Terrorelhárítási Központ?
    Igen, vérprofik
    10%
    Nem, dilettánsok
    74%
    Nem tudom
    16%
    Total votes: 172

    Szent Korona Rádió hírlevél

    Iratkozz fel hírlevelünkre!